Irodalmi Szemle, 2010

2010/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szirmai Péter: Látogatóban Sámuel Borkopfnál

90

Szirmai Péter

serü érzést keltett bennem Tálamon drámája (a hideg februári éjszaka, a kivilágítat- lan útszakasz, s a kíméletlenül érkező autó...). 1966-ban született, csak négy év van közöttünk. Első „érett” novelláit 1984-ben, nagyon korán, tizennyolc évesen, pont jelen folyóirat hasábjain publikálta (A rovarok pusztulása stb.). 1996-ban, halálakor, ő már, mondhatjuk, jelentős író. Nem lehet tudni, hova futott volna ki Tálamon pályája. A baleset után megjelent temérdek komoly kritika, kommentár különféle lapokban elismerésre ad okot. Persze ilyen sikerhez az író tehetsége kevés, köszönhető ez a pályatársaknak, az életmű odaadó gondozásának.

Az író halála után tíz évvel alapított Tálamon Alfonz prózaíró-díj életre hívása nem lepett meg, de a szülőhelyen felállított szobor igen. Egyetértek Hizsnyai Zoltánnal, miszerint: „tájainkon ritka kivételnek számít, hogy egy fiatal kortárs író bronzalakja jelenik meg valamely közterületen”. Mégis, Tálamon rendkívüli tehetsége, életének és munkásságának tragikus lezárása elegendő indokolás. Mag Gyula szobrát fotón láttam. A pádon helyet foglaló alak, a laza testtartás, a láthatóan élénk figyelem, ahogy a várost és a lakóit pásztázza, a szokásos írói magatartás. Lazaság és figyelem. Jól ábrázolja a szobor. Ezt éreztem én is Tálamon müveiből.

Térképen megnéztem, hogy hol van Diószeg. Én maximum Gútáig (Kolárovo) jutottam rokonaim tartózkodási helye okán. Sládkovičovo, vagyis Diószeg jóval Gúta fölött található, Galántától nem messze. Nagyapám gyakran járt Érsekújvárra, dolga végeztével, apám mesélte, mindig hozott gyerekeinek frissen sült érsekújvári, „madárlátta” kiflit. Galántáig, Nyitráig ritkán jutott. Én viszont S. B. alias Tálamon könyve, s az íróra való emlékezés nyomán, mégis eljutottam oda.

Gerő Gusztáv: Csendélet. 1925, olaj, vászon