Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Polgár Anikó: A Lévai Névtelen... Az Ovidius-fordítás fordítástörténeti jelentősége (tanulmány)
A Lévai Névtelen... 71 A széphistóriában előforduló logikai következetlenségek feloldására a szöveg más pontjain is segítségünkre lehet az ovidiusi pretextus. Néhány esetben olyan, Ovi- diusnál nem található részről is, melyek nem illeszkednek szervesen a magyar szöveg gondolatmenetébe, feltételezhetjük, hogy azokat is bizonyos ovidiusi passzusok félreértése okozta. Ilyenek a kontextusba nem illő 501-504. sorok, melyekkel az egész jól felépített retorikai kompozíció érvényét veszti, hiszen Helena még csak a felvezetésnél tart, látszólagos sértődöttségét ecseteli, a Lévai Névtelennél azonban eközben máris kijelenti, hogy: „Hozzád hajlok az én akaratomban”. A fordító nyilván félreértette az adott ovidiusi részt, ahol a vidámság a jámborsággal kerül ellentétbe, hiszen az általános vélekedés szerint a tisztességes asszony már szigorú tekintetével is el kell hogy riassza a csábítót. Ezért szorul Helena magyarázkodásra, a Lévai Névtelen viszont ezt a finom női mesterkedést nem érzékelve a ,,nec ... tristis mihi vultus in ore ” hangsúlyozását belegyezésként értelmezte. Ovidius Helénája levelében mondhatni sorra véti a hibákat, persze szándékosan, hogy ezzel is jelét adja, hogy mégiscsak hajlik a dologra. Ha azonban ezt rögtön elárulná, ahogy a Lévai Névtelen Ilonája, ez a finom női mesterkedés nyomban semmit sem ér. „De nem szabad nekem veled lefekünnöm” (Retorika és testiség) A Lévai Névtelen fordításának (minden hibája, félreértése, stílusbeli egyenetlensége ellenére) az egyediségét az adja, hogy az Ovidius leveleiben is meglévő epikus szálakat fejti ki részletesebben, a retorikai érvelésre viszont alig fektet hangsúlyt. Általában véve elmondható, hogy a pikáns utalásokat sem a Lévai Névtelen, sem Gyöngyösi nem hagyja el, ezeket a célzásokat még a latin szöveg árnyalatai iránt érzéketlen, a szöveg mélystruktúráiba nem hatoló Lévai Névtelen is mindig maradéktalanul megérti, s nemegyszer még tovább is variálja. Ovidiusnál Paris nem ront ajtóstul a házba, inkább azt részletezi, mennyire fáj neki, mikor látja, hogy Menelaus mit megtehet a feleségével: simogathatja, csókolhatja, ölelheti (XVI. heroida, 215-228. sor). Ebben természetesen burkoltan az is benne van, hogy mindezt ő szeretné, a Lévai Névtelennél azonban egyértelműen ki is mondja: „Oh mely nehéz, higgyed, bizony énnekem, / Hogy teveled együtt eszem és iszom, / De nem szabad nekem veled lefekünnöm” (353-355. sor). Miután Helénát a férje egyedül hagyja otthon a vendéggel, Paris ezt a gesztust nem úgy értelmezi, hogy a férj bízik felesége tisztességében, hanem úgy, hogy a férj nem szóval, de tettel biztatta feleségét arra, hogy csalja meg: „Séd tibi et hoc suadet rebus, non voce maritus " (XVI. heroida, 299. sor). Ez a gondolat egyben a retorikai érvelésnek is fontos eleme: Helénának meghagyta a férje, hogy törődjön a vendéggel, így ha ő nem enged Parisnak, férje parancsát is megszegi. „Neglegis absentis, testőr, mondata marid, / Cura tibi non est hospitis ulla tűi” (XVI. heroida, 305-306. sor) - érvel Paris, s a Lévai Névtelen ezt az érvet olyannyira kulcsfontosságúnak érzi, hogy két fordításvariánsát is beiktatja a szövegbe: „Nem tudod-é, urad mit parancsola? / Légy en
