Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Turul Emese: A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény. (Egyetemes és örök élmények Weöres Sándor költészetében)
46 Turul Emese számára - ez volna a szinkronicitás lényege így a holografikus világképben nemcsak lehetségesnek, de magától értetődőnek is tekinthetőek az ilyen történések. Weöres Sándor költői univerzumának ars poeticája: „Ismerd meg önmagadat”17, ami szellemi magvában megegyezik mesterének, Hamvas Bélának hitvallásával: „Akkor nyertem, ha mindenki önmaga lesz”18. Valóságos Ars Magna az ősi táptalaj, amelyben ismét csomópontként összefutnak az ismeretek, tanulmányok, tervek, kondíció, tudattalan törekvés, a gondviselés teljes megélése. A szakrális szubjektum teljes egyéniség, anyag- és élményvilág egymásra ható „átépítése - modernizálni, mozgósítani, virtualizálni, aktivizálni, konkretizálni, tényleges élettervet alkotni. Az életfonalat nem találom, hanem teremtem.”19 Weöres költészetében a szakrális szubjektum fél évszázadon át a pillanat örök jelenében - az időn kivül helyezve magát - 40 000 verssoron20 át tanúbizonyságát adja az ön /lét - teremtés metamorfózisának: „százszor halok minden pillanatban,/s vége nincs sosem. ”(De profundis) A szakrális szubjektum legfontosabb hordereje, hogy a lehetőségeket mindig nyitottnak tartja, nem előre megrendezett, megformált tényeknek. Önmagát éli, tudatában van, hogy a múlt és jövő, a föld és ég, a fény és sötétség, a világ és túlvilág emberi és isteni tulajdonságokat hordozó gyermeke. Az embert olyan teremtmény mivoltában szólítja meg, aki képes és tud együttműködni az evolúciós erővel, hogy felgyorsítsa szellemi fejlődésének folyamatait, amelyek már nem a külső változásokra vonatkoznak, hanem a tudat belső állapotaira. Azon az úton indít el, amely a személyes kapcsolat révén vezet a teremtés és rombolás kozmikus ciklusának isteni lényegéhez, felülemelkedve a földi korlátokon, átlépve a tér és idő mélységei felett, megcsillantva az élet, az értelem és a tudat éteri szféráit. A tudatfejlődés lehetőségének a feltárása abban rejlik, hogy képes elindulni önnön kimondhatatlan misztikumának megértése és megélése felé. Tudatosodott lényként részéltetője és formálója az univerzumnak. Önmagából holisztikus világ- és lét-képet sugároz a világegyetemek folyamatos megújulásának alkotójaként. A meditációsorozat végigvonul a bezártság és nyitottság v. szabadság, ill. külső és belső elhelyezkedés ellentétei mentén. A lélek egyfelől teljesen kitölti a teret, amelybe foglaltatik, másfelől azonos annak körvonalaival, megfosztva annak minden mélységétől, a képet szemlélő és a képen jelenlévő szubjektum viszonylatában. Senki se képes megfejteni önmagát külső segítség nélkül. Ez a felszín és mélység feltárulkozása. Megteremti az érzékelés és az önreflexió egységét. „Weöres Sándor a fogalom hagyományos, irodalomtörténetileg használatos értelmében nem nevezhető Én-költőnek, élményköltőnek.”21 A kritikusok is egységesen megegyeztek ebben az irodalmárokkal: az Én-líra, a személylíra lángja Weöresnél kioltódott. A költő önvallomásaiban, ars poeticáiban létének és művészetének Ariadné fonalaként hangoztatta, hogy az ember élete, léte transzfígurációk és metamorfózisok folyamatából áll: „A modern, XX. századi lelket túlságosan görcsösnek, túlságosan a saját énjébe merevedettnek, individuálisnak érzem. A célom az, hogy a görcsös, zárt, XX. századi lelkűiéiből, amennyire tőlem telik, nyi
