Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - Gál Sándor: Az egy és az egész IV. rész Kincses Komárom (1)
Az egy és az egész (I) 25 A szombati komáromi séták persze nem mindig, s nem okvetlenül a Nádor utcai könyvesboltok látása végett történtek meg. Ahogy már korábban megemlítettem, mi amolyan „leányhiányos” iskola voltunk, s bizony abban a csodálatos csikókorban az ösztönök megkövetelték a magukét. Az én korábban szerzett ez irányú tapasztalataim, ahogy már említettem, nem a diákromantika- és diákszerelem kategóriájába tartozók voltak. A háborút követő évek férfihiánya és asszonybősége sok mindent leegyszerűsített az életünk minden területén. Számunkra - a felnövő, férfivá érő korosztályok számára - ott voltak a huszonévesen árvaságra ítélt hadiözvegyek, s bárha a szokás és a hagyomány törvényei szerint gyászfeketében jártak, az élet folytonosságának biológiai és fiziológiai követelményeit - leegyszerűsítve: a nemi életet - a „szükség törvény bont” lehetőségei és adottságai alapján oldották meg és fel. Röviden: nem nagyon volt válogatni valójuk. Nos, magam is ebbe „nőttem bele”, s Komáromban való otthonra találásom után még a velem egykorú tizenéves kislányok után kezdetben meg se fordultam. Később - s elég hamar - megváltozott ez irányú magatartásom, s az előbb emlitett Nádor utcai szombatok- vasárnapok gyakran elfeledtették irodalmi ambícióimat, nemkülönben a két könyvesbolt kirakata előtt való áhitatos ácsorgást. Egyébként amikor én Komáromba - Gadócra - kerültem, akkorra a mi iskolánk, s a Komáromban működő óvónőképző között egyféle kapcsolatrendszer alakult ki, teljesen spontán módon. Ott a több száz majdani óvónő, emitt a több száz majdani mezőgazdász - szóval volt hétvége, amikor - akárha két egymással szembe jövő hullám - éppen a város közepén találkozott ez az egymásnak teremtett nemzedék. Szerelmek, csalódások szépségét, kudarcát őrzik a Nádor utca kövei, a mozi - ha még megvan -, nemkülönben a Centrál kávéház, a MATESZ környéke... A randevúk a Jókai-szobomál, a parkban, a Duna-parton vagy a Szigeten. Ahogy a lehetőségek magukkal hozták. Persze, abban az időben akadt konkurencia is, hiszen Komáromban a híres-nevezetes „ipari”, meg hát a gimnázium is eleven valóság volt. De emlékezetem szerint ez a rivalizáció soha nem öltött komolyabb formát. Vagyis e tekintetben jól megfértek az akkori magyar intézmények diákjai egymás mellett. Egyébként is a gimisek meg az iparisták jelentős hányada „bejáró” volt, ami azt jelentette, hogy a hétvégeket nem töltötték Komáromban, mint mi, s az óvónőképző diáksága. Nálunk az volt az iskolai — diákotthoni - rendtartás gyakorlata, hogy az első osztályosok - a bentlakók - havonta egyszer utazhattak haza, később aztán minden hétvégén. De voltak „keleti” osztálytársaim - Gömörből, Szepsi környékéről -, akik szeptemberi megérkezésüket követően csak a karácsonyi szünetre utaztak haza, hiszen akkor még szombaton is folyt a tanítás, s az oda-vissza út legalább másfél napot vett igénybe. Rövidre fogva: az akkori Komárom diákvilága ebben a környezetben élt és mozgott, készülve valamire, ki így, ki úgy... Az azonban már akkor is bizonyos volt, hogy az első hullám, a zömmel paraszti, falusi közösségekből kiszakadó nemzedék előtt valami egészen ismeretlen, új társadalom körvonalai bontakoztak
