Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Aich Péter: A dosszié
82 Aich Péter A dosszié A II. világháború eseményeit és azok hátterét megvilágító s rögzítő dokumentumok, források tulajdonképpen nagyon bőségesek, mégsem elegendők több szempontból. Máig sok a nyitott kérdés (bár köztük sok a spekulatív kérdés is) - és ez nem csupán azon múlik, hogy a bőség ellenére mégis hiányosak a források és sok részletre máig nem derült fény1, hanem arra is utal, hogy mindez fölfogás kérdése lehet. Ugyanazt a tényt, jól tudjuk, némi alig föltűnő manipulációval különbözőképpen lehet interpretálni. Jól dokumentálja ezt a kizárólag Sztálinnak készített anyag Hitlerről. E két diktátor sok mindenben hasonlított egymásra, többek között azzal, hogy bizonyos kispolgári jellegű vonásaik voltak (bár Sztálinnál ez inkább perverz indíttatású érdeklődésnek tűnik). Amit a háború előtt tudtak egymásról, az bizonyos csodálatot, kölcsönös elismerést váltott ki2, a háború után pedig Sztálin talán éppen ezért mindent tudni akart riválisáról. Bizonyára önérzetét simogatta, hogy sikerült legyőznie őt, ám ez egyben beszűkítette a Hitlerről kapott információkat (hiszen olyanokat tártak elé, amelyekről úgy vélték, megfelel hiúságának és elvárásainak). Az, hogy mindent tudni akart Hitler körül, azt jelenti, hogy nem kizárólag politikai pályafutása iránt érdeklődött (ami a náci pártot és az államot egyaránt jelenti), hanem privát életének minden mozzanata iránt is a legkisebb részletekig. Ehhez kiváló forrásnak bizonyult Hitler komornyikja Heinz, Linge, valamint Hitler személyi segédtisztje, Otto Günsche. Mindketten a háború végén szovjet fogságba estek, s az NKVD alaposan kihallgatta őket. Közléseik alapján készült el Sztálin számára a Hitlerről szóló összeállítás, amit valójában csak egyetlen olvasónak szántak, s miután a nagyfőnök elolvasta, jól elrakták. Ezt az anyagot sikerült előkeríteni a szovjet levéltárak süllyesztőjéből, s ezt adta közre két német történész, Henrik Eberle és Matthias Uhl 2005-ben A Hitler-dosszié címen3. A könyvhöz Horst Müller írt érdekes előszót, s a közreadók tartalmas utószót. Az ilyen téma természeténél fogva egyúttal vitaanyag is, hiszen bármennyire törekszenek ilyenkor objektivitásra, a különböző megközelítésű, szubjektív forrásokból eredő értékelés nem kerülhető el. Bevezetőjében Horst Müller leszögezi Hitler és Sztálin Jó együttműködését” a kezdetekben, amikor még hasznosak voltak egymásnak, és nem zavarták egymás köreit (lásd a megnemtámadási szerződést, főleg pedig annak titkos záradékát, amely - s ez fontos! - Sztálin ötlete volt), majd a továbbiakban az egymással való szembefordulásukat. Ez - bár inkább hallgattak
