Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (7) (Napló)
75 Kulcsár Ferenc Gyöngyök és göröngyök (7) (Napló) A teremtés éppúgy kimondhatatlan, mint a gyermekkor. Ma is, és immár mindörökké, némán állok életemnek eme titka előtt. Némán és — megrendültén, mert e kimondhatatlan, mozdulatlan égbolt, mint óceán mélyén kagyló a gyöngyöt, úgy öleli szavakon túli, halhatatlan csendjébe a teremtés s egyben gyermekkorom örök sugarú fényét. S most, mintegy alászállva a dráma mélyére, fájdalmas-boldogan keresem a szavakat, melyek bebocsátást nyerhetnek e mozdulatlan égbolt forró centrumába, a kagyló sötétjébe ágyazott gyöngy fényéhez - a kimondhatatlan gyermekkorhoz. Mi is ez a kimondhatatlanság, ez az ártatlan és ezért halhatatlan „élmény”, ez az „első szerelem”? Mi ez az örökifjú fény, melyre az élet vize harmatoz s a teremtés szellőjében szárítkozik? Minden tudható tudásom tudja, hogy ez a halhatatlanság, ez az örök gyermeki fény nem egyéb, mint az élet szelíden izzó, ártatlanul forró megjelenése közöttünk és bennünk - a csoda túláradóan tékozló szétosztása a gyermeki szivek számára, melyet ők, a gyermekek úgy szemlélnek, ahogyan csak az őrültek és a szentek képesek. Ez az, amit nem lehet kimondani, csak megélni és elrejteni a szívben; a szívben, mert ahol a szívünk, ott van a mi kincsünk; a szívben, melyet minden féltett dolognál jobban kell őriznünk, mert abból indul ki minden élet. Most már világosan megfogalmazható, hogy a gyermekkor, az én gyermekkorom örökös otthonra találása, birtoklása annak, ami megszentelő módon az enyém, igen, ez az egész öntudatlan szépség - a karácsony szellemi léte és megléte. A karácsony csodája, mely az első karácsony óta újra és újra az örök gyermeki megjelenése az emberi világban - megfelelése mindannak, ami ártatlan, szelíd, szép, igaz, egyszerű és csodálatos. A Fiú, aki oly észrevétlenül jött közénk, mint az ég harmata, vagy még inkább mint a szelíd hóesés, hogy értelmet és teljességet adjon a teremtésnek, az újszülöttek, a gyennekek ártatlanságával és mindentudásával jött közénk. S ez a teljesség mint ártatlanság nem egyéb, mint a teremtés kristályedényének túlcsordulása. Az Emberfia, akinek szavai soha el nem múlnak, ez a kisded a karácsonyi jászolban a szeretet kiáradása, túlcsordulása, a teremtés emberalakot öltő „ráadása” - s mindez azért, hogy ránk tékozolván, ránk is testálja e túláradó szeretetet.
