Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - Pomogáts Béla: A nyelvvédelem kérdéséhez - Stratégiai és taktikai megfontolások
13 Pomogáts Béla A nyelvvédelem kérdéséhez- Stratégiai és taktikai megfontolások — Néhány hete a budapesti televízió képernyőjén megjelent Peter Weiss, a Szlovák Köztársaság magyarországi nagykövete: egy sajtótájékoztatón válaszolt az újságíróknak a szlovákiai nyelvtörvény gyakorlati alkalmazását érintő kérdéseire. Természetesen amellett érvelt, hogy Szlovákiának, mint szuverén államnak, elsőrendű érdeke és kötelessége, hogy nemzeti nyelvének, mint az állam nyelvének a kizárólagosságát a közélet minden területén érvényesítse. Aztán elhangzott egy kérdés: vajon ez a törvény a Szlovákiában élő cseh nemzetiségű polgárok nyelv- használatára is vonatkozik-e. Kissé elhűltem a válaszon. A csehekre természetesen nem vonatkozik, így a nagykövet, minthogy a cseh nyelv tulajdonképpen a szlovák „egyik nyelvjárása”. Nem tudom, prágai, brünni barátaim, egyáltalán a cseh írók, művészek, politikusok, közemberek mit szólnak ehhez a vadonatújnak mondható nyelvészeti felismeréshez. Úgy érzem, valamiképpen ez a meglepő kijelentés minősíti az egész nyelvtörvényügy politikai és intellektuális színvonalát. Persze, a törvény által előidézett helyzet nem ad okot arra, hogy pusztán egy kissé humoros abszurdnak tekintsük a bekövetkezett eseményeket. A törvény végrehajtási utasítása ugyan adhat könnyítéseket, a szlovákiai magyarok kereshetnek és talán találhatnak kiskapukat, igazából nem a rendelkezés „részleteiben van az ördög” (a hagyományos mondás szerint), hanem abban, hogy egy ilyen nyelvtörvény egyáltalán létrejöhetett. A szlovákiai magyarokat sújtó diszkrimináció ugyanis abban a „lelki” és „erkölcsi” presszióban érhető tetten, amelyet a nyelvtörvény puszta léte jelent. Az, hogy az állam egyáltalán feljogosítva érzi magát arra, hogy határozzon polgárainak megszólalása felől, és eldöntse azt, hogy ezek a polgárok milyen nyelven kötelesek érintkezni egymással. Tehát például akkor, amikor magyar anyanyelvű emberek egymás között hivatalos ügyeket intéznek. A szlovák nyelvtörvény végső soron ugyanis nem csak a közéletet, hanem a magánszférát is érinti, minthogy egy modern társadalomban igen nehezen lehet c kettőt egymástól elválasztani. Lehetnek ugyanis olyan helyzetek, például tisztviselők vagy tantestületi tagok egymás közötti beszélgetése, amelyek a józan ész szerint a „magánélet” körébe tartoznak, ugyanakkor lehetőség van arra, hogy ügybuzgó „nyelvrendőrök” ezeket hivatalos beszélgetés-
