Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Duba Gyula: Harmincasok nemzedéke
22 Duba Gyula Harmincasok nemzedéke Az ezerkilencszázharmincban születettek jubilálnak. Szívós nemzedék, néhányan még vannak. Életútjukra, sorsukra a huszadik század nyomta bélyegét. Morális tartásukra, lelkületűkre is. Mintha a század abban lelte volna kedvét, hogy szeszélyes tulajdonságait, tragikus jellégét életútjukon demonstrálja, a harmincas év táján születetteken. Mintegy kisajátította a nemzedékeket. Hogy jegyeit stigmaként viseljék és hasonuljanak tündökléséhez és nyomorúságához. A harmincasok nemzedéke már hírből sem ismerhette az egykori „boldog békeidőket”. Gyerekkora az első csehszlovák köztársaság második évtizedére esik. A háborús „magyar időkben” nemzeti eszméktől lelkesedett, az „embertelenség” éveiben kamaszként menekült. Zaklatott diákélete volt, vagy semmilyen! A szocializmus „építésének” a kezdete ifjúként érte, felívelését, hanyatlását, majd elkerülhetetlen bukását férfiként élte meg. A század- és ezredfordulón, a rendszerváltást követően nyugdíjas lett. Eseményteli élete csupa változás. Irodalmunk újrakezdésében meghatározó, már-már döntő szerepe lett. Számosán jelentkeztek az ötvenes évek legelején, akkor húsz év körüliek, mintha a történelem nekik adott volna lehetőséget, hogy szabadon egy nagyot lélegezzenek. Pozsonyban, kassai iparistaként részt vettem egy ifjúsági tanfolyamon, amit Dobos László vezetett. A tanfolyamok kora volt az az idő. Már akkor megéreztem azon tulajdonságát, amit azóta gyakran tapasztaltam és jószerével ma tudok hitelesen megnevezni: közösségszervező képességét! Sajátos világ volt, újra kellett szervezni, ami korábban széthullott, elenyészett. Teremteni a keményen diktált gondolati fegyelem és a hittel teli szabadságérzet ellentmondásos keverékében! Szükségszerű azonosulás és alkotó kíváncsiság lendületében útkereső fiatalság, magakereső magyarság voltunk. Hitünk, mely naiv tettvággyal párosult. Amikor Pozsonyban nyelvi kultúrközpont és magyar szellemi góc alakult, mintha önmagát szedte volna össze a nemzedék. Gömörből Veres János küld verseket, Fábry Zoltán közelségét érezni rajtuk, együtt gyógyulnak a Tátrában. Szeberényi Zoltán és Török Elemér tanulni jönnek, Fonod Zoltán csurgói érettségivel érkezik, hogy a fővárosban értelmiségivé nőjenek. Dobos mögött sárospataki szellemiség munkál. Alkatuk szerint osztja rájuk a kor, hogy mintegy alapozók, kortársaikkal helyzetteremtők legyenek. Veres a vidéki szellemiség, Szeberényi a pedagógusnevelő, Török az újságíró-költő, Fonod a szerkesztő-kritikus szerepkörében. Valóban teremtő kor
