Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (6) (Napló)
80 Kulcsár Ferenc jó véleménnyel: ők is tele voltak hazafias és vallási lelkesedéssel; hévvel dicsőítették az ország urait és azok „elődjeit”, az isteneket és félisteneket festményekkel, szobrokkal, épületekkel (mindezt később Róma is folytatta, Bizánc is, a Német Birodalom is, majd a fasizmus és a kommunizmus). A görögök a maratoni győzelem emlékére nemzeti játékokat honosítottak meg, amelyek arra szolgáltak, hogy a különböző törzseket az istenek imádatában egyesítsék; azon istenek imádatában, akik hozzájuk hasonlóan hiúk, kapzsik, szeszélyesek és olykor kegyetlenek voltak. A maratoni játékokon győztes előkelő görögök költőket béreltek fel - megint milyen ismerős. Lenin, Sztálin, Ceausescu -, akik versekben méltatták teljesítményüket. Pindarosz például valóságos költőspecialista és az arisztokrata sportkörök reklámfőnöke volt, aki hasonló ambícióval zengte a görög városokban uralkodó valamennyi zsarnok érdemeit, bármilyen kegyetlenek és lelkiismeretlenek voltak is. Egy másik drámaíróról, egy előkelő család sarjáról, Szophoklészről versenytársai és ellenségei azt állították, hogy rendkívül pénzsóvár, igazi vén zsugori, ámbátor „szép, lehiggadt műveket alkotott, tekintve, hogy hitt is a hazafias és vallásos hagyományokban; a régi görög hősök és félistenek visszataszító történeteit mint halandók természetes sorsát fogta fel”. Ugyanakkor a legnagyszerűbb példája az uralkodó osztályok költőtípusainak, akik minden nagyobb nehézség nélkül jutnak el a tökélyig, egyszerűen azért, mert osztálykörnyezetük nézeteit és osztályuk érdekeit az istenek akaratával azonosítják. Számos hasonló költőt szült a görögök után is a történelem és világirodalom, akiket Upton Sinclair szintén tárgyal sajátságos, szórakoztató irodalomtörténetében. Nem véletlenül Mammonart a címe, ami szó szerint „pénz- művészetet” jelent, voltaképpen a bibliai Mammon szolgálatát és imádatát. * * Nincsenek „nagy költők”. Csak jó versek vannak - mondja Márai. * Miután Julius Caesar véget vetett a demokráciának, Róma az lett, amire az „istenek szánták”: ragadozó vadállat, elvetemült fosztogató gépezet, mely az egész világból beözönlő mérhetetlen gazdagságot eszelős orgiákban tékozolta el. Óriási vagyonnal rendelkező emberek kis csapata kormányozta Rómát, és az éhes, lusta, köny- nyűvérű csőcseléket - milyen ismerős! - kenyérrel és cirkusszal elégítette ki. Aromái császárok „kegyetlenkedésekkel, kicsapongásokkal, vérfertőzéssel és perverzitásokkal” szórakoztak, s végül önmagukat emelték istenekké. Mi jó várható, kérdezem, a világtól, mely olyan, amilyennek Mika Waltari lefesti Az emberiség ellenségei című regényfolyamában? Nézzük például Nérót, aki, miután átdöfi anyja méhét, amely világra dajkálta őt, diadalmenetben, nők és gyermekek magasztaló himnuszai s virágeső közepette bevonul Rómába, hogy ott szentként, az istenek számára kiválasztott férfiúként megrendezze a világ „legelfajzottabb éjszakáját”. Ott áll ez a kétnemű istenség - a jámbor Aeneas és Venus istennő titkos viszonyának fattya -, a császár, az atléta, a költő Maecenas tornyában, előtte, mint mennyei filmvásznon, pereg a piszokban,
