Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tóth László: Amikor a költő prózát ír(Újabb közelítés Ozsvald Árpádhoz)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 57 gésben történt is utalás Ozsvald Árpád impresszionista, emlékfelidéző és értékmegjelenítő technikájára, meditativ, nézelődő-szemlélődő alkatára, ugyanezek az attitűdök irodalomról, írókról, irodalmi jelenségekről, könyvekről szóló írásaira is alkalmazhatók. Szinte valamennyi esetben, valamennyiük esetében abból az előfeltevésből, abból az axiómából indul ki, hogy időtálló értékekről van szó, éppen ezért az általa megjegyzetelt írók, müvek értékelésével nem sokat törődik, s többségükben értelmezésükkel sem pepecsel sokat. Legalábbis közvetlenül. Mert közvetett módon, a hozzájuk kapcsolódó élményének ecsetelésével, hozzájuk fűződő személyes viszonyának, élményének megvallásával és részletezésével, illetve alkotó — mü - környezet összefüggésrendszerének a felvázolásával, a különböző alkotók és műveik időbeni meghatározottsága és az általuk létrehozott értékek időtől való függetlenedése dichotómiájának megragadásával annál többet bibelődik. Ozsvald Árpád egyszemélyes irodalomtörténete a személyes irodalomélmény története, a szenvedélyes olvasó irodalomtörténete. S miközben e felől az időből kioldott, időtől függetlenített irodalomélmény felől költészetéhez is megfelelő csatlakozási és értelmezési pontok találhatók, újságírókénti, publicistakénti irodalom- és olvasásnépszerűsítő gesztusával az olvasók széles rétegei felé is közösségnevelő, közösségalakító stratégiát képvisel s valósít meg. Ozsvald Árpád - történelmi, művelődéstörténeti, irodalmi — régiség iránti szenvedélyes vonzódásáról, régikönyv- és egyéb gyűjteményeiről, volt róla szó fentebb, legendák szólnak. Szűkebb és tágabb környezete olyan embert ismerhetett meg, müveinek olvasói olyan alkotót tisztelhetnek benne, aki már egészen fiatal korától programszerűen, tervszerű eltökéltséggel fordult a múlt - a közösség, illetve az egyén múltja s a magát a történelemben és a társadalomban kiteljesítő ember természetből vétetettségének elfogadása és dokumentálása felé. Ezen szenvedélyében megőrzött valamit a gyűjtögető életmódot folytató eleink feltétlen reflexeiből, és a belát- hatatlanba elvezető idő hordalékainak - könyvek, kövek, fosszíliák, pénzérmék, régi kéziratok, levelek, képeslapok, fényképek stb. - gyűjtésével a lehető legszorosabban kötötte magát az időhöz, amely ebben az értelemben tulajdonképpen már önmaga ellentétét, az időtlent, az időből való kioldottságot kezdte egyszer csak jelenteni a számára. Ő maga, egyik könyvről szóló vallomásának végén, életmű-válogatása negyedik kötete utolsó írásának utolsó mondataival Kosztolányi Dezsőt idézi a könyvről, aki szerint általa „megismerjük elődeinket, hírt kapunk a múltból s nélküle szellemi sehonnaik volnánk, bitang jöttmentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk járó testvéreink tapasztaltak és láttak”. A könyv segítségével, idézi tovább Ozsvald Árpád a „színes tintákkal álmodó” nagy költőelődöt, „utódjainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek”. Ha Ozsvald Árpád életmű-válogatása - annak záródarabjához érvén - egy kicsit is hozzájárult ahhoz, hogy Az idő halála négy kötetével összefoglalt munkásságába kódolt üzenete a mában is, s a jövőben is megtalálja a maga olvasóit, azokat, akikben sorai, mondatai, Írásai messzehangzó visszhangra lelhetnek, elérte célját. Tóth László
