Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - Duba Gyula: Kalapok és a fagyialtos (Részlet a Valami elmúlt — Érni diákkora című önéletrazi regényből)
30 Duba Gyula szálhasogató lenne?! Időnként megborotválják öregapát, szakálla nincs, a faluban ismeretlen a szakáll, minden férfinak borotválkoznia kell, hogy arca szőrtelen legyen, ki borotválhatja őt, talán öregmama?!- Őszre gimnáziumba mégy... - mondja öregapa hallom, diák leszel... Mire mész majd a városban, nem tudom, ott... másképp él a nép, mások az emberek, mint Gyarmaton. A vöm is... Lajos, más mint mi vagyunk, pedig ő csak zselizi, mégis más, mint a gyannatiak... derék ember, de más...! Hosszan nézi őket, talán várja, hogy szóljanak, de Emi nem tudja, mit mondjon... Dezsi pedig kicsi, nem érzi, hogy szólnia kellene, csak bámészkodik.- Nagyon sokat kell tanulnod... - nézik, ahogy reszket a keze az asztalon, erőtlenül heverve nyugszik és állandóan reszket. - Nehéz élet lesz nemsokára, háború készül a világban... sokan nem tudják még, de én már érzem... érzem az újságokból...! Azokból kiolvasom...- Gyertek ki - szólt akkor öregmama -, elfárad a beszédben... Az öregember már nem őket nézte, az ablakon át az utcát bámulta, és a tekintete olyan volt, mintha valahová nagyon messzire nézne, ahol azonban mégsem lát semmit, arca nem mozdul, vonásai nem változnak, egész lénye sem árul el érdeklődést valamiféle látvány iránt, Emi így érezte és szótlanul indult az ajtó felé, utána Dezsi, amikor öregattya ismét megszólalt.-Adjál nekik pénzt, Ágnesem...!- Már adtam húsz fillért - válaszolta Pécsi Ágnes -, vettek rajta fagylaltot...- Betyárok... - motyogja az öregember -, már el is költötték a mihasznák, pedig a városban jó lenne... költekeznek, nem spórolnak, csakfagylaltoznak... ej ti mihasznák... - Magának beszélt és messzire nézett az ablakon... a semmibe talán... Magasan a nap, sugarai forrók, negyvenöt fokos szögben érik a falut. Fénye is ragyogó, nem kezd megvörösödni, vakítóan színtelen, nem lehet belenézni, de a forrósága mintha enyhülne, délután derekán jár az idő. A nagy korong nemsokára kiválik a ragyogásból és veszíti fényét, pirosodni kezd, egyre vörösebb lesz, nagy lilás égboltozat, melynek középpontjában egyre határozottabban kirajzolódik a kerek tányér. Aztán már egészen lila, a pajták fölé érve fakuló lila lesz, mintha megöregedne s veszíti erejét. Észre sem veszik majd, úgy hull alá a végtelen semmibe. Sietnek haza, kalapjaikat a kezükben viszik, nem tették a fejükre, szégyellik. Dezsi tojásokat keresne, hogy fagylaltot vegyenek, de Emi tudja, hogy ez már nem lehetséges. Ő a fagylaltost akarja nézni a házuk elől, ahogy gépe pedáljait nehezen taposva karikázik ki a faluból! Lemegy a nap, mire Zselizre ér. De miért a házuk előtt ülve akarja nézni, ahogy a fagyialtos elhagyja Gyarmatot? Csak sejti, hogy ennek így kell lenni! Tudta már, hogy vannak céltalan elhatározásai, oktalanok, de erősek, s ő még nem gondolkozott felettük. Érik Emiben az önmaga iránti céltalanul éledező kíváncsiság. Mintha mindennek oka lenne, de nem tudhatjuk, hogy mi az az ok, milyen késztetés! Ahogy hazaértek, kiült a padkára a ház elé és várt. A fagylal-
