Irodalmi Szemle, 2009

2009/10 - JUBILÁNSOK - Pavel Sybila: Extrénisták (Juhász Dósa János fordítása)

80

Pavel Sybila

— És te meg húzz el a p.. .be! Nincs más dolgod, mint elállni az utat? - ordított rá a járdán fekvő Stanóra, aki már harmadszor próbált meg sikertelenül feltápászkodni.

A konyhában pohár vizet töltöttem magamnak, üdvözöltem a hugocskámat és elmentem azokért a hülye kiflikért.

A posta mellett találkoztam a süket Stanoval. Nem tudtam a szemébe nézni. De nem tudom, hogy miért. Én tulajdonképpen semmit sem vétettem neki. Csucsubort vedelt a pádon a bandájával, tehát már valószínűleg túltette magát az éjjel történteken.

Ebédre kiruccantam Kurincra. Reggel még szemerkélt az eső, de délre már ismét kisütött a nap.

— Elviszel engem is? — kérdezte a hétéves húgom, amikor a fürdőnadrágot és a szalámis kiflit csomagoltam.

— Már hideg van a fürdésre. Vasárnap majd elmegyünk az uszodába.

— De az uszoda zárva van!

— Mondd meg anyának, hogy estig hazajövök.

Mindannyian ott voltunk, akik idejártak, amióta megnyitották a strandot. Miso, Gábor, Iveta és Zsuzsika azzal a tetovált seggével. Miso a robogóján jött, ami legalább negyven rongyba került. Ezért nem is fürdött, mert minduntalan attól félt, hogy egyszer meglovasítják tőle. Akkor meg mi a szarnak az neked, gondoltam. A haverjaival minden éjjel ott berregtek az ablakunk alatt. A Hypernova előtti parkolóban tartottak mini versenyeket, és stopperral mérték, ki tesz meg gyorsabban egy-egy kört.

Három óra tájban már elviselhetetlen lett az unalom, s ismét leégett a vállam. Már nem is tudom, hogy hányadszor az idén. S ebben a pillanatban a robogón megjelent Erzsiké. Mielőtt engem észreve(het)ett volna, odaköszönt Gábornak, s valamit e- gyeztettek magyarul. Még egyszer megnéztem azt a gépet. Jesszusom, biztos több volt negyvenezernél! Azok meg ott társalogtak az egyik standnál, s a csaj megállás nélkül mondta a magáét. Én meg csak feküdtem bambán, s mit ne mondjak, imádtam, hogy legfeljebb az igent és a köszönömöt megértettem. Amikor végre engem is észrevett, már teljesen odalett a hangulatom.

— Istenien érzem magam, de már mennem kell - vetettem oda keserű mosollyal.

— Te már itthon vagy? — kérdezte anyám. Valamivel négy óra után lehetett.

— Még működik Kokaván az a Simson nagyapánk? — kérdeztem tőle.

— Apádtól kérdezd. Én akkor ültem rajta utoljára, amikor terhes voltam.

— Velem?

— Nem, a húgoddal. De nem volt az olyan régen, ne félj.

— S hol van apa?

— Már itthon kellene lennie. Ha nem jön haza hatig, ugorj el érte a sarki lebujba.

Nyolcig ültem egy kofola mellett, s hallgattam apám és kollégái dumáját a politikai helyzetről. Borovicskát és sört iszogattak, s más nem lévén, unottan néztem, hogyan vedelnek.

Észrevettem, hogy a magyarok másképp isznak, mint mi. Úgy isznak, mint nálunk a nők. Lassan és pontosan kimérik, hogy a saját lábukon hazataláljanak. Ha kocs-