Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - E.Fehér Pál: Az „orosz Švejk” írója Vlagyimir Vojnovics
Az „orosz Švejk" írója Vlagyimir Vojnovics 73 lehetőségeket is elvesztettem (például akár a legmostohábban fizetett munkához jutni), amelyek jártak nekem, amikor ács vagy egyetemista voltam. Először de facto, aztán de iure is megfosztottak a szovjet ember címétől és a rendszer ellenségévé nyilvánítottak. Teljesen igazságosan. Mert amikor rájöttem, hogy a Szovjetunióban mégiscsak léteznek törvények, elfelejtettem azt, amit korábban csak megsejtettem: semmiféle törvények nem léteznek a Szovjetunióban. Mert a lényegesek nem az írott törvények, hanem a viselkedés íratlan szabályai...” Vojnovicsot az önkény elleni indulat irányítja. Nemcsak az állami zsarnokság, hanem mindenféle diktátum felháborította és írói cselekvésre ösztönözte. Vojnovics bálványromboló lesz - immár egész további munkásságában. Minden kultusz, minden kritikátlan imádat arra készteti, hogy lázadjon. íróként és közéleti emberként. A Szolzsenyicin-kultusz, amely az emigrációban kezdődött, de folytatódott a Szovjetunióban illegálisan és a bolsevizmus bukása után legálisan és hihetetlen méretekben. A szovjet rend bírálatát csak a pártboncok utasították el. Sztálin kritikájával az elkötelezett baloldal egyet is értett. Amikor azonban egy szatirikus regényben („Moszkva, 2042”) Vojnovics a szolzsenyicini prófétaság külsőségeit és az úgymond „megtisztított cárizmus” iránti vonzalmakat tette nevetségessé - szinte mindenki ellene fordult. Nemcsak Szolzsenyicin hívei, hanem a sznobok, a helyezkedők, az úgy nevezett irodalmi élet, amely - mint mindig és minden rendszerben - helyezkedett. Megadták a cézárnak, amit megkövetelt és közben egy divatos, titkolt értékrendnek hódoltak. A látható hatalomnak pedig ez is megfelelt, ha a lojalitás látszata megmaradt. Vojnovics esetében erről szó sem lehetett. Ezért a haldokló szovjet hatalom emigrációba kényszerítette. A Szol- zsenyicin-kultusszal való szembeszállása majdnem az irodalomból való kiközösítését eredményezte. Majdnem... A korábbi barátok szerint Szolzsenyicin, „a próféta” bírálhatatlan, mert ő a vezér, tehát csak hódolat illeti. Az örök orosz nosztalgia működött: a vakhit igénye. A marxizmus-leninizmus imamalommá degradálódott, a pravoszlávia viszont titokzatos volt és a birodalomba vetett hitet sem sértette. Vojnovics szerint: „Szolzsenyicin neve mindmáig tiszteletteljes borzongást kelt egyesekben, másokban pedig misztikus rettegést. Oka volt annak, hogy az igazat vele kapcsolatban nem lehetett kimondani, manapság (e sorok 2002-ben íródtak) szintén nem lehet, de más okból, amely nem nagyon különbözik a korábbi helyzettől. És a következmények is hasonlóak. Szolzsenyicin ellenségei annak idején azért zártak ki az írószövetségből, azért tiltották be a könyveimet, mert védtem őt. Szolzsenyicin hivei egy paródia miatt Nyugaton tiltották be a könyveimet, hazámban pedig megátkoztak...” A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy Vojnovics nem csupán a kéziratokat segítette a nyilvánossághoz, hanem az Iván Gyenyiszovics egy napját olyan műként értékelte, amely „megrendítette a rendszer alapjait”, elismerte a Gulag szigetcsoport rendkívüli jelentőségét, a prófétai gesztusok nem tetszettek neki, a hódolók kritikátlan imádata keltett ellenérzést benne. A szerepjátszást utasította el, a cári világ iránti nosztalgia nem tetszett neki, miközben
