Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (35) A prózafordulat regényei II.
50 Grendel Lajos meg egyben egy olyan új regénypoétikát, amely a posztmodem felé is mutat. A Macskakő (1988) c. regényről írott, többé-kevésbé a regényt méltató kritikájának utolsó mondatában írja Györffy Miklós: „Lengyel Péter valószínűleg jobb regényíró, mint posztmodemista.”<101 Úgy gondolom, ez a selyempapírba csomagolt, szelíd elmarasztalás némiképp igazságtalan. A Macskakőnek ott a helye a legutóbbi negyedszázad legjobb magyar regényei között. Benne az író nemcsak két idősíkot, hanem két regénytípust is összeköt. A detektívregényét, melynek története a millennium évében játszódik, és az esszéregényét, mely pedig az előző regény, a „ponyva” írásának jelen idejében. De a legfontosabb összekötő kapocs a két sík között az azonos regénytér, Budapest, a maga millenniumi kereszt- és történelmi, de a történelem előtti idők mélyére visszanyúló hosszmetszetében. A regény kritikusai szinte egyöntetűen állapították meg, hogy a Macskakő igazi „főhőse” a magyar főváros. „A Macskakő Budapest regénye in statu nascendi” - pontosítja Radnóti Sándor/10 Budapest, amely provinciális európai városból modem európai metropolisszá növi ki magát. E tekintetben - de csak ebben, a regényirói stratégiájában már nem - Krúdy Hét bagolyára rímel, annak édesbús, elégikussága mellett is kritikus nosztalgiája nélkül. A regény fogadtatásakor a fő problémát a kritikusok egy részének a narrátor személye okozta, nevezetesen a detektívregény első személyű elbeszélőjének és a jelenbeli idősík narrátorának egybemosása. Holott ez művészileg indokolt és kivitelezhető, ha tekintetbe vesszük, hogy a jelenbeli síkon „egy apa nevel [...] az ’életre’ egy gyermeket”/12’ Hozzá beszél, okítja, tanitja, feltárja előtte szülővárosa titkait, és közben elmeséli a világraszóló kasszafúrás történetét. Mindentudó elbeszélőként, az ismeretek olyan elképesztő bőségével, amelyről a 20. század második felének írói már lemondtak. „A magas- és a tömeg-kultúra egyazon személyben-könyvben együtt.”03’ A Macskakőnek ez is egyik bravúrja. De a könyv „leikéhez” talán Radnóti Sándor fért a legközelebb: „Lengyelnek az a meggyőződése, hogy akkor, száz évvel ezelőtt, a tisztes iparkodásnak és a civiliza- torikus viszonyoknak olyan európai normái működtek Budapesten, melyeket azóta elpuskáztunk, elveszítettünk, s főleg elvettek tőlünk.”04’ Pályi András (1942). Magyamé Maday Veronika belső monológját halljuk az Éltem (1988) c. regényében, egy olyan sűrű szövésű beszédet, amely egy elfuserált élet vége felé hangzik el, testi-lelki kínok közepette, olyan megvesztegető, olykor szinte már megszégyenítő őszinteséggel, ami ritkaságszámba megy a magyar irodalomban. Pályi András tilalomfákat dönt le, mindenekelőtt az öregséggel és az öregkori szexualitással kapcsolatos tabukat. Nádas Péter a regény 1996-os kiadásához írt utószavában joggal emleget istenkísértést és szent borzadályt. Pályi Andrást olyan vallásos embernek nevezi, akinek nincsen többé egyháza, olyan aszkétának, akinek a húsát a képzelete marcangolja szét. „Magyamé Maday Veronika monológja csapongó, töredezett, formátlan, földhözragadt, és mindvégig animális szinten marad, a testi, fizikai valóság régióiban jár” - írja Györffy Miklós/15’Múlt- és jelenbeli, megtörtént és képzelet