Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
40 Márkus Béla stílustörténeti formák, főleg a szimbolizmus és az impresszionizmus jegyeit viselők. Mindenekelőtt két metafora feltűnte, vissza-visszatérése alakítja ki a struktúrát, határozza meg a hangulatot. Mindkettő szóba került már: az egyik a köd, a másik a kereszt. Az előbbi nemcsak mint a baleset közege, közvetett okozója, hanem mint a betegség okozta kilátástalanság, aztán mint a felejtés jelzője. A szokott módon megszemélyesítés mutatja uralmát: „félek, hogy a szobába is bejön az a fehér állat, és bej'ekszik az ágyam alá ”. A szerző jó érzékkel talált rá a köd szimbólumára, hiszen az a pusztulás és az irracionalitás jelképeként, a traumatikus fenyegetettség jelzéseként éppúgy értelmezhető, mint az élet és halál közötti átmenetként. Vagy a fény és a sötétség közbülső szakaszaként - káoszként, amely a világ teremtés előtti korszakával együtt felidézi a regényben többször emlegetett „új ember ” születését. A rejtett lehetőségeket bibliai képek is szemléltetik: ha előbb a történész nyújtotta idilli pillanatok Adám és Éva paradicsomi példáját, az idő megállításának vágyát jelenítik meg, utóbb a kórházi ágy kínjaihoz a keresztre feszítés érzete, a szenvedés társul, hozzá pedig a feltámadás reménye, az újjászületés gondolata. Meglepő ugyanakkor, hogy a szerző alig bízza természeti képekre a megújulás hitének és hangulatának kifejezését, a szereplők lelkiállapotának érzékeltetését. Ha valaki, mint a törött lábú asszony, úgy beszél, hogy „öltözködik a tél”, akkor sem a mondónak a mondotthoz való érzelmi viszonya jelenik meg, hanem a stílusérzékenysége, a lírai ihletettsége. Ezért is juthatnak mindennél meghatározóbb szerephez a fogalmi metaforák. Az olyanok, mint a „valamifurcsa idegenség világosodik a szeme elé, ” vagy a „ vékonyka remény, nem bírná el egy madár testét sem ", Aztán a rokonokra vonatkozó: „itthon talán fává terebélyesedhettek volna, másutt csupán bokrok maradtak”. Vagyis azok, amelyek egy-egy gondot, problémát a fizikai súlyra való utalással, a tudást a látással, a fénnyel, a bizonytalanságot, a zavarosságot a sötétséggel, a köddel fejezik ki. Vagy - és ez talán a leggyakoribb - a fizikai nagyság, illetve a magasság érzékelteti valamely eszme megvalósitásának, cél elérésének lehetőségét. Az elbeszélés lirizálódásának, az érzelmes hanghordozásnak természetesen forrása a poétikus emelkedettség is, nem utolsósorban pedig az a mesei stilizálás, amely túl azon, hogy történetalkotó elem, értelmezheti is a történetet, átveheti a reflexió epikai rétegének szerepét. Visszatérő figura a Manó, az autóban is magával hordott nyakigláb játék baba mint segítőtárs, akinek nagy, fényes szemében a lány megláthatta magát. Üldöztetése, megerőszakolásától való félelme képzeletben Piroskává változtatja, aki a rátámadó férfit végül szólongatni kezdi: „Gyere, farkas, itt vagyok, az erdő avarán, már nem futok. Gyere, marj belém. ” És ott van a patrónus, az öreg katonatiszt, aki úgy beszél a csatáiról, mintha „óvodásoknak mesélné az álnokróka és a falánk farkas történetét”. Más példa is bizonyíthatná azonban: sem a mesés elemek, sem a metaforák, sem a hang emelkedettsége nem kelti életre iijúságának emlékeit, és nem is számoltatja el beteljesületlen vágyaival, álmaival. A Hólepedő hősnőjének nincs veszteségtudata. Morális és intellektuális karaktere, egész habitusa szerint nem