Irodalmi Szemle, 2009

2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)

Mintha idegen száj mondaná

31

lata, amikor egy külső erővel találta volna magát szemben, és ez a személyisége vagy az élete megsemmisítésével fenyegette volna - a baleset nem sorscsapásként érte, elkerülhető lett volna; nem égi vagy földi hatalmak, ő maga okolható miatta. Az, hogy a rokonság, a szülők ellenében keresi függetlensége, önállósága lehetőségeit, lelki sérüléseit még inkább individuálisnak tünteti fel. Mintegy igazolván azt a tételt, mely szerint a traumatéma igen szoros kapcsolatban áll a család értékeivel és szerepeivel, pontosabban azok elhalványulásával, meggyengülésével - olyannyira, hogy némely értelmezések szerint a trauma középpontba állítása elválaszthatatlan a női emancipációtól.

Beszédes tény, hogy a környezete által egyszer Kedveskének, másszor, főként a férfiak körében, Csinoskának becézett tanítónő, Erzsébet önnön függőségét vagy szabadságvágyát sohasem hozza kapcsolatba semmiféle honi történelmi eseménnyel, de a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyével sem. Ahogy az író állította: a történet csakugyan sem nem szociális, sem nem történelmi súlypontú - sőt alig-alig van súlya: az alakok kérdésfelvetései e tekintetben meglepően súlytalanok. Nem csak a korábbi regényekéhez képest, az Egyedül világához mérten is. Mintha az író mindattól meg akarta volna szabadítani elbeszélőit és a figuráit is, amivel előbb megterhelte őket: a Pomogáts Béla emlegette számvetés és szembenézés gyötrelmeitől, az állásfoglalás erkölcsi kötelességétől. Mint aki - a Görömbei András jellemezte - érzékletes és árnyalt közösségkép, ,,a szlovákiai magyarság lehetséges, történelmileg tényszerű magatartásmódjainak” bemutatása után azon igyekszik, hogy ne csak témát, hanem nézőpontot is váltson. S ha a Messze voltak a csillagok a tehetetlenségérzet, a Földönjutók a hiábavalóság-érzet megszólaltatója, az Egy szál ingben pedig az alulnézet láttatta baka-történelemé, akkor a Hólepedő a fölülnézeté. A magasból szemlélésé, amit három helyszín is jelez, közülük kettő kitüntetett szerepben. Az egyik a köd ülte hegyoldalé még a baleset előtt, ahol száguldását követően talán megnyugodni, dolgain elmerengni pihenne meg a lány, ám a botorkálás egyre türelmetlenebbé, nyugtalanabbá teszi. A második a természetből a lehető legzártabb világba, a kórház gipszágyába visz, ahonnan csak az eget látni, s az emeleti ablakok előtt elrepülő madarak az évszakok változásának, a nehezen múló időnek a jelzői. A harmadik egy hegycsúcsé, amely izgatja a képzeletét fenn a hegyek között, ahová telente síelni jár. „ Meg akartam hódítani. E- gyediil. Magamnak. ” Hogy a magaslati pontok a fölény érzetét és tudatát hívják elő s erősítik benne, ez is lehet a trauma jele, annak a leplezett kétségbeesésnek tanúsítójaként, amely élete értelmének keresése közben tör újra meg újra rá.

Ennek a fölénynek is vannak fokozatai, a kívülállás hűvös idegenségétől a gúnyos megvetésig, a kicsúfolásig, a torzító utánzásig. Az előbbi akkor borzongatja, amikor kartársaihoz megy látogatóba, s unja, hogy a beszéd állandóan ugyanaz, akörül forog, ki mit vett, szerzett: lakás stb. „Éspersze a nemzetiségi kérdés, a magyarság sorsa, a jövőnk, az igazságtalanságok, a sértések... ” - az itt közvetlenül, első személyben megszólaló lány a szokványos, elcsépelt gondok, gondolatok közé