Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - Csehy Zoltán: Orpheusz teste (A mitológiai referencialitás szerepe Kovács András Ferenc kavafiszi versében)
4 Csehy Zoltán sik részint közvetítőnyelvből készült magyarítás, részint a szerepjátszó poézis megnyilvánulása. Míg az egyik könyv a hiteles, a megbízható és az eredetihez való minden ponton követhető viszonyában értelmeződik, a másik egy Kovács András Ferenc névvel ellátott költői szöveggenerátor terméke, mely elsősorban a Kovács András Ferenc-panoptikum integratív része. Az Orpheusz című Kavafisz-protoszöveg nélküli vers is Kovács András Fe- renc-féle átirat, mely a Kavafísz-maszkot ölti magára, mégpedig a Somlyó-Vas fordítópáros kanonizált nyelvezetéből kiindulva. Kovács András Ferenc a pszeudoka- vafiszi szövegeket szétszórta a pretextussal bíró (ám azok filológiai univerzumával nem minden ponton „etikusan” egyeztethető) versek közt. Ezek a szórások lényegileg a személyteremtés, a biográfiamódosítás szempontjából érdekesek: szinte prózaírói gesztusnak tekinthető eljárásról van szó, mely Kavafiszt gyakorlatilag nem visszatükrözi, hanem megalkotja. Kétségtelen, hogy ez a megalkotás jellegét tekintve nagyrészt muzeológusi jellegű, vagyis a dokumentum, a lelet látszatát kelti, makulátlan, elvárásainknak megfelelő, „kanonikus” nyelven. Az Orpheusz is efféle muzeális darab, akár hiteles Kavafisz-vers is lehetne. A mü a portré és a portrét létrehozó anekdota közt oszcillál: ez a műfaji kettősség a beszélő retorikai szándékának rendelődik alá, hiszen a feszültség az epideiktikus beszéd arcteremtő karakterében oldódik fel. Az önreflexív költészet maszkos játékai közt kiemelkedő hely illeti meg Orpheusz és Pán alakját, mint a költészetről szóló költészet megszólaltatott arcait.8 A két persona ellentétes funkciót tölt be, melynek kontrasztivitásában ott feszül az apollóni-dionüszoszi dichotómia éppúgy, mint a kultúra két ideológiailag radikális (anyagközpontúan tapasztalati és eredendően transzcendens) felfogása. Az arctulajdonítás e versben többrétegű, s lényegében azt a retorikai folyamatot követi, melyet Bettine Menke a prosopopoiia materializálódásban lát: „Az alakzat, amely révén a halott, a jelen nem lévő, a néma beszélővé és megpillantha- tóvá válik, a prosopopoiia — mint a valakihez való címzettség trópusa - létrehozza az eljárás »énjét« és a szöveg hangjának arcát”.9 Kicsoda ez a triviális nevű Flimerosz? Maga a vágy, hiszen a név ezt jelenti. Sőt, Hésziodosznál Himerosz a szerelem istene. A „kulturált s fogékony / keresztény” városban, mint idegen testben megjelenő nosztalgikus vágy ölt testet: ráadásul a beazonositható vágy mint a hatalomnak kiszolgáltatott egzisztencia megbé- lyegződik. Az érzékiség maga („hát persze, hogy pogány volt”), és maga az ide- genség vonzása, melynek alaptermészete, hogy itt csakis nosztalgikusan válik produktívvá. Valamiféle aranykorképzetet kelt, akárcsak Orpheusz éneke, elszigetesíti a teret és az időt, lényegében kiszakítja a jelenből, de mégis annak részeként láttatja."’ Ez utóbbi csak akkor lehetséges, ha a feszültség fenntartható, ha az ütközőtér tágas. Kavafisz nagy erénye, hogy nem kedveli a nagy allegorikus csetepaték teát- ralitását, operai konfliktusát, hanem az anekdota intimitását és retorikai koherenciáját hívja segítségül: a történet hitele retorikai és nem irodalomtörténeti kérdés.
