Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - TÓTH LÁSZLÓ 60 ÉVES - Csehy Zoltán: A kötéltáncos átváltozásai (A nyelvfilozófia és a költészet megújítása Tóth László költészetében (tanulmány))
A kötéltáncos átváltozásai 43 legtöbb költemény olyan intenzitású pillanatban nyílik meg az értelmező számára, mint amikor az előhívandó filmből már-már kitetszik a fotográfia. Ezt a jelenséget támasztja alá az a műfaji és szöveggenerálási ambivalencia is, amely folyamatos destrukció alá veti a klasszikus müfajkonvenciókat vagy narratív struktúrákat. A vers kilép a térbe, képileg válik érzékelhetővé, olykor kifejezetten képverssé alakul, s ezáltal a klasszikus szövegvers olvasataiban is kulcsszerephez jut a kép. Vagy egyszerűen egymásra csúsznak a szövegek, összeolvasódnak, szinte regénnyé válnak, ahogy egy családi fotóalbum is előbb vagy utóbb egybeolvasódik. Ezt a mozgást nem lehet nem érzékelni Tóth szövegeiben, töredékeiben és nagyobb kompozícióiban: Tóth költészete anélkül lesz kombinatorikus, hogy ezt neoavantgárd megokoltsággal hangsúlyozná. A születésnapi vagy egyéb alkalmi válogatott versek klasszikus olvasatai akarva-akaratlanul feltételeznek egy konvencionális fejlődésirányt a zsengéktől a nagy verseken át a jelenig, esetenként akár az őszikékig bezárólag. Tóth szinte minden könyvének sajátsága, hogy az ilyen vaskalapos olvasásmódot ellehetetlenítve prezentálja esztétikum iránti elkötelezettségét, s még az az antagonisztikus ellentét is, mely Tóth indulásakor a szocialista realizmus égisze alá sorolható pszeudo-valóságversekkel szemben hozott létre érvényes nyelvet és megszólalási formát, kezdettől világirodalmi és mitológiai referencialitássá nemesítve jelenítette meg önmagát. Ez a mitológiai referencialitás mindvégig meghatározó erejű játékosságot csempészett Tóth szövegeibe. Tóth noha az ún. csehszlovákiai magyar irodalom kontextusában és skatulyájában kezdte pályáját (e diszkurzus intézményesített dilettantizmusáról a leginkább a korai Tóth-köteteket tárgyul választó kritikák tanúskodnak), olyan horizontot tudott megnyitni, mely a korábbi generációk legjobbjait is költészetesztétikai nézőpontváltásra késztette, sőt a költői ego megformálása terén és az önreprezentáció terén is modell értékű alternatívát vetett fel. Nem egyszerű fordulópont az ő fellépése egy számára szinte szervidegen közegben, hanem egyfajta kitörési heroizmus a nyelv segítségével a programozott és előirányzott irodalmi termelésből. Ez a kitörés kezdettől kétirányú: egyrészt radikálisan közép-európai szellemiségű, a cseh, a lengyel és a szlovák irodalmi disz- kurzusok legjavához csatlakozó (e szövegekkel intertextuális viszonyrendszert kialakító), másrészt a kortárs magyarországi horizontra való rányitás (a szeparációs szlovákiai magyar törekvések és az önmaga „virágzásaiba” feledkezett komikus kanonizációs stratégiák korában ez nem is annyira) természetes, érdeklődő bölcsességével párosul. Ahhoz, hogy Tóth László költészetének itt prezentált részét, mely nyil-ván az egészet hivatott képviselni, megértsük, szükségesnek látszik az életmű egészére vonatkozó jegyek számbavétele, akár olyan szövegek említése, meg- idézése is, melyek itt és most nem szerepelnek, de könnyen kontextualizálhatók. Ha A hangok utánzata című ciklust nézzük (1971), egy radikálisan her- metista konstrukciót vehetünk szemügyre, mely elsősorban az olasz hermetisták és Paul Celan olvasásakor sikerrel alkalmazható olvasási stratégiákat működtet: a legtöbb szöveg kulcsszavakkal bír, s a vers teste lényegileg egy-egy ilyen szóborda kö
