Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Markó Béla: Nyeltörvény és környéke Avagy: a nemzeti állam visszavág (esszé)
30 Markó Béla megjelenő országos vagy megyei magyar nyelvű lapokban sem szótagolhatta volna a helységneveket: Ko-lozs-vár vagy Nagy-vá-rad, mert az írott sajtóban is kötelezően a román elnevezést kellett használni. Valamirevaló újságíró többnyire nem volt hajlandó erre, ezért aztán a „kincses város” zöldségellátásáról vagy a „Pece-parti Párizs” vegyi iparáról lehetett épületes cikkeket olvasni az újságban. Utólag nagy nevetség ez, akkor viszont csak kínunkban nevettünk ezen a vérlázitó perverzión, hogy Kolozsvár leírva „Cluj”. Akkoriban születhetett a vicc, hogy írásmódjuk és kiejtésük eltéréseiről beszélgetnek a különböző népek képviselői, és az angol ember dicsekvését hallgatva, hogy mekkora különbség van az angolban az írott és a kiejtett változat között, a székely ember csak legyint egyet: „Az semmi! Nálunk Csíkszeredában úgy írják, hogy Gara, és úgy kell kiolvasni, hogy vasútállomás". így értük meg 1989 decemberét, a Ceau$escu-féle nacionálkommunista diktatúra bukását, és hatalmas eufóriával, de még annál is hatalmasabb naivsággal, elkezdtünk reménykedni a nyelvi - és persze nem csupán nyelvi - egyenjogúságban. Aztán az első napok forradalmi láza alábbhagyván, rá kellett jönnünk, hogy a pártutasítások elmúltak ugyan, de a kor s a kór ott van az agyakban, a szívekben, és a román-magyar viszony talán még reménytelenebb gubanc, mint azelőtt, hiszen addig legalább azt lehetett hinni - mekkora tévedés volt ez, Istenem, mekkora óvat- lanság hogy csupán a Ceau§escu-diktatúra velejárója, amit el kellett szenvednünk, és ha a zsarnokság eltűnik, semmivé lesz a probléma is! Hát nem lett! 1990-ben a százhatvanezres Marosvásárhelyen még körülbelül nyolcvanötezer magyar élt, tehát jóval több mint ötven százalék. Ismétlem, úgy éltük meg a fordulatot, hogy egy ekkora városban nem volt egyetlen magyar felirat sem. Elkezdődött a hamarosan már szinte kilátástalannak tetsző küzdelem a kétnyelvűségért. Kitettük a város végére a kétnyelvű - felül román, alul magyar - helységnévtáblát, rá néhány órára bemázolták, letörték. Bent a városban egy - egyetlenegy - magyar felirat volt látható egészen rövid ideig, a Tudor Vladimirescu nevű lakótelepen a magyar gyógyszerészek kiírták a kirakatüvegre a „Farmacia” felirat mellé, hogy „Gyógyszertár”. Tessék belegondolni, nyolcvan-valahányezer magyar, hetven-valahányezer román és néhány ezer cigány - később: roma - városában, ahol egykor a Bolyaiak éltek-haltak, megjelent egy kirakatfelirat - mégcsak nem is cégtábla - magyarul. 1990. március 16-át írtunk. Amire néhány RMDSZ-es kollégámmal odaértem, két-háromezres román tömeg fogta körül a gyógyszertárat, robbanásig nőtt a feszültség, hangosbemondón román szónokok tüzelték az embereket, eliszonyodva figyeltük őket. Érthetetlen volt minden, és mégis irtózatosan világos és érthető. Néhány nap múlva vér folyt Marosvásárhelyen, sok vér. Halottai voltak, rengeteg sebesültje is a hirtelen reménynek, ott akkor egyszerre csak áldozattá lett mindenki, a nyelvi jogaikért küzdő magyarok, de a nyelvi - meg másfajta — előjogaikat védő románok is bizonyos értelemben.
