Irodalmi Szemle, 2009

2009/9 - Fried István: „Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” (tanulmány)

„Szlovákjai magyar SZÉPirodalom”

21

boldog párkapcsolathoz”. A beszélő felszólítva szól valakihez, ám amikor belekezdene mondandójába, zárójelbe téve három pontot igér. Hogy aztán megmaradjon kettőnél, az elsőt megismétli kétféle formában, a második már közhelyesnek hat, a harmadik felolvasására nem kerül sor. A mondandó másfelé kanyarodik, kissé enig- matikussá válik, és felszólítással cseng ki, mintha valamely uralmi beszéd erősödne föl (Eljutunk az „Ezt hallgasd!”-tól az „Ezt meg kell ígémed”-ig) A Sziklák szeme kietlen tája össze nem illő tárgyakat rejt, a táj éppen úgy kiüresedik, a viszonyultok elveszítik (ha volt egyáltalában) jelentésüket. Ez a semmit bejáró „költészet” az egzisztencia semmijét kutatja, és legföljebb a szituációk különösségével idézi meg azt, amit a hagyományos elképzelés még lirai versnek gondol. Csakhogy éppen ebben az eltávolitásban fedezhető föl az a „költői” erő, amely szigorúan szerkesztett verssé képes avatni ezt a prózainak tetsző beszédet.

Varga Imre négy verse mintha a szerepjátszó líra felé igyekezne, Egy diáklány levelei rekonstruálja (a vers alá van írva A Krúdy hagyatékból), közread egy Berda-JózsefAttila négykezesi, közli Márta ismeretlen szonettjét és még egyet A placenta csoportból címmel. Mindezzel behatárolja a lírai én mozgásterét, hiszen valakinek (valakiknek) a hangján kell megszólalnia, költőiséget kell mímelnie. Talán szerepjátéknak megfelelnek a versek, még leginkább a Berda-József Attila négykezesben sikerül kibújni a vállalt kötelezettségek alól, s a hangnemi utánzáshoz valami többet hozzátenni. A hangkeresésnek és az önmagától való eltávolodásnak darabjai a Varga Imrééi, s ezek - ami a címek által kitűzött feladatot illeti - e téren sikeresek. A stilizáció kétségtelenül mutatja, hogy alkotója meg tudja szólaltatni a feltehetőleg tőle idegen tónust (is), és mint bolyongás idegen világokban szinesíti az antológia költészeti kínálatát.

Barak László szűkszavú versei sem szolgálnak több vigasszal azoknak, akik a mai (szlovákiai?) költők életérzése után érdeklődnek. Az úgynevezett közéletiség itt sem bukkan elő, a halállal viaskodó beszélő nem sok reménykedésre okot adó jelenséget lel a földön. A mássá lett beszélő valamit véglegesen elveszített („nincsen már bennem se szél se nap...” - állítja beszédesen a vers cime, s ez megismétlődik a vers utolsó szakaszában).

A feltétlenül említendő szemelvények között találom N.Tóth Anikó költői prózáját. Főleg a Szonáta mutatja egy lírizáló próza esélyeit a zenei szerkesztés irodalmivá tételére. A zenei jelzésekkel élő irás a zenei ütemezéssel szorítja a háttérbe az elbeszélés követelőzését, az első tétel inkább leírás, a második rövid sorokba tördelt, lelassított menetű híradás a természettel egylényegüvé váló énről, a harmadik megszólaltatja a képzeletbeli és a valóban hangzó zene „küzdelmé”-t, amelybe bevonódnak a nézőréten ülők, és így természet és ember találkozását egy hangverseny hallgatása keretezi.

(Azokról, akik egy vagy két darabbal szerepelnek az antológiában, nehéz volna megnyilatkozni, még akkor is, ha olyan ismert személyiségekről van szó, mint Gál Sándor. Hogy valóban egyetlen darab bizonyult-e csak méltónak a felvételre az