Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Fried István: „Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” (tanulmány)
„Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” 17 Köztársaságban élnek, annak állampolgárai, köteteik ott jelennek meg, ott — is - részt vesznek a (Társaság szervezte?) irodalmi életben. Még nyíltabban fogalmazva, a meglehetősen szórt (de azért talán mégsem annyira szórt) tematikából nem következtethetünk kétséget kizárólag arra, hogy az antológiában kollektive megjelenő alkotók költőként egy nemzeti kisebbség értelmiségijeiként működnének. Nem állítom, hogy „időnkíviili” vagy „nemzetekfeletti” ez a tematika, az azonban további megfontolásokat igényelhetne, milyen súllyal, hányszor ütközünk antik (ógörög!) tematikába, még a mottót és az utalásokat tekintve is, nemcsak a klasszika- filológusként-fordítóként joggal elismert Csehy Zoltánnak és Polgár Anikónak a lírájában (persze, őket sem lehet ennek a tematikának a foglyaiként értelmezni), hanem Szalay Zoltán prózája, Tőzsér Árpád a világ művelődésében kalandozó lírájának néhány darabja szintén az antikvitásból merít. És általában, a régebbi korok eseményeinek „rekonstrukciója”, nem egy-egy jól meghatározható periódus stílusának imitációja, hanem (egyszerűbben) egy nem mai történet példázatszerű újra-elbeszélése (Csóka Ferenc Haldokolni nehéz című novellája, Szalay Zoltánnak az Eszter könyvét másképp elmondó, mintegy „alul”-, kamasznézetből szemlélt története) arról tanúskodik, és ez természetesen nem az antológia szerzőinek megkülönböztető jegye, hogy jogot formálnak a hagyományozott szövegiség helyébe a maguk ajánlatait illeszteni. Az az akár divatszerü jelenségnek minősíthető törekvés, miszerint a történelem, a kulturális örökség sokféleképpen beszélhető el, az évszázadokon át kodifikált nem bizonyosan a „leghívebb”, kiváltképpen nem az egyetlen változat, éppen ezért létesíthető olyan viszony is, amelyet hajdan nem a legpontosabb szavakkal „deheroizálás”-nak neveztek, illetőleg létrehozható az „eredeti” történet kiforgatása. Olyan szembesítés, amely arra készül, hogy a mi- tologémát, az antikoktól eredeteztethető történetet egyben újra-létesítse, s ezáltal a mindenkori jelenben sűrűn változó, nemegyszer elbizonytalanító effektusban „jeleskedő”, mindenesetre egy, csupán az első pillanatban különlegesnek ható, aspektust érvényesítsen. Jóllehet az antológiának ezen a téren ügyködő alkotói általában nem csatlakoznak az ironizáló, „át-mesélő” történetmondás igen népes táborához, mintha főleg az idevonatkoztatható prózai szemelvényekből az iróniát nemegyszer dúsan tápláló „metázás” jórészt hiányozna, az nemigen vitatható, hogy a valóban legsikerültebb darabok a mitologéma vagy az archetipikus helyzet „mai” olvasatát adják, olyat nevezetesen, amely az antik alakot, helyzetet a történések mögöttesének tekinti, hogy rá nyelvelméleti vagy a személyiségfelfogást illető gondolatfutamot építsen. Kiváltképpen Csehy Zoltán, Polgár Anikó és Tőzsér Árpád él az antik regék és történelem fölkínálta eséllyel, amely részint lehetővé teszi az általuk elgondolt jelenet lírává öntését, részint „kinyeri” a sokszor feldolgozott mi- tologémából-helyzetből az irodalomba visszaforgathatót. A mottóként is idézett Csehy-vers a sokszor feldolgozott Philoktétész-történetből szinte csak az alapmotívumot, a szituációt hagyja meg, hogy a Philoktétész-létezés tétjét újra-konst- ruálja, s a beszédbe, a mondatba, a hangba transzponálja át ennek a létezésnek a
