Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Pomogáts Béla: „S szebb arcot ölt e föld kies határa...” (esszé)
II Pomogáts Béla A MAGYAR NYELV HELYE A MAI MAGYARSÁG ÉLETÉBEN... „S szebb arcot ölt e föld kies határa...” A magyar nyelv múltja, jelene és jövője egyszersmind a magyarság múltja, jelene és jövője: egy történelmi nemzet és egy kultúra jövője, amely, hitünk szerint, alkotórésze annak a kulturális közösségnek, amelyet Európaként ismerünk. Akik a történelem során nem egy alkalommal, nem éppen indokolatlanul, veszélyeztetettnek látták a magyar nép sorsát, rendre a magyar nyelv fennmaradásának esélyeivel is küszködtek. Hadd utaljak a „távolabbi” múltból Széchenyi Istvánra, Wesselényi Miklósra, Kölcsey Ferencre és Vörösmarty Mihályra, a „közelebbiből” Ady Endrére, Babits Mihályra, Németh Lászlóra, Illyés Gyulára. Hadd idézzek most csak egyetlen költői müvet, Kölcseytől a Zrínyi második énekét: „más hon áll a négy folyam partján, / Más szózat és más keblű nép, / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” Bevallom, az utolsó két sor engem mindig zavarba ejtett, mintha Kölcsey a magyar nyelv és a nemzet végpusztulásában látta volna az országterület felvirágzásának előzményét. Meglehetősen iszonytató gondolat, idáig csak a magyarság legnagyobb ellenségei jutottak el: milyen nagynak kellett lennie a kétségbeesésnek, hogy a Himnusz költője idáig jutott! Ez a zárószakasz bizony a végső kétségbeesés müve, nem egyedüli a költő korabeli írásai közül. Hadd utaljak csupán az idézett verssel szinte egy időben írott, délamerikai környezetben játszódó A ferrói szent fa című (különben töredékben maradt) elbeszélésére. Ennek előszavában olvasom a következőket: „az ember (...) remél, vagy ha nem remél is, ismét meg ismét próbát tesz, mert kínjai nyugtot nem hagynak. Ily lélekállapotban irám le e történetet, miből látni fogjátok, hogy századok előtt is, az atlanti tenger messze hullámai közt is osztott a sors csapásokat a népnek, melynek elsűlyedését örök végzései közé előre beírá.” A Zrínyi második éneke a reformkor történetének és a költő személyes történetének egyik drámai mélypontján született: 1838 nyarán, midőn a császári hatalom arra az elhatározásra jutott, hogy a magyarországi reformtörekvéseket rendőri erőszakkal kell megfékeznie. Ebben az időben vetették börtönbe az „országgyűlési ifjakat”, majd Kossuth Lajost, végül Wesselényi Miklóst, akivel a költő személyes barátságban állott (és aki elsőként ismerkedhetett meg a nevezetes költeménnyel). A Zrínyi második éneke a kétségbeesés szülötte. Ilyen kétségbeesésre, fájdalom, nemegyszer adott komoly okot a magyar történelem. Annak ellenére, hogy folyamatosan meggyőzhetett bennünket arról is, hogy a magyar nyelv „halála” (amelyről annak
