Irodalmi Szemle, 2009
2009/8 - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben (1) (lírai jegyzetek)
62 Gál Sándor Holnapra pedig szarvaspörköltet készítettem, hogy a délelőttöm szabad legyen. Dolgozni szeretnék, ha valami nem jön közbe. * * * Délelőtt egyedül voltam és másoltam a tavalyi naplót. A 2000-2008 között írt szövegekből elképzelhető lenne az 1983—2000-ig írt napló folytatásaként a második naplókötet. Ha befejeztem a tavalyi napló másolását, azt hiszem, hozzáfoghatok a Kincses Komárom megírásához. Remélem, akkorra lesz annyi erőm, hogy ezt a munkát befejezzem. Ezt követően aztán már csak a pozsonyi évtized összefoglalása marad. Meg néhány hiányzó vers az élet értelméről, értékéről, szépségéről, vagy mindennek az ellenkezőjéről. Ha közben - mert nem lesz gáz fűteni - nem fagyunk meg ebben a kegyetlen hideg télben valahányan. A rákkal megküzdöttem, a faggyal szemben azonban nincs semmi esélyem. A fagyot nem lehet kioperálni az emberi testből! * * * A várakozás önmagában: a lehetőség megélése. A gyakorlatban egy lehetséges új időszelet, amelyet legjobb belátásunk szerint használhatunk fel. A hangsúly a „belátáson” van. Ólmos eső esik - sötétség és jégár. * * * Ebben a különös kórházi világban - valóságon túli valóságban? - szinte minden steril. Néha úgy tűnik fel előttem, hogy e környezetben vagy e környezet által az emberi értelem sterilizációja is végbemegy. Tapasztalom ezt a körülöttem lévők leépülésének napi folyamatában: ahogy az emberi beszéd dadogássá omlik, ahogy a hangok elveszítik egymást, s az értelem kötőanyaga folyékony masszaként elszivárog. Holott: „... a halandó teremtette egésznek az örök teremtő által alkotott tükörképének kellene lennie... (Lessing). * * * Mert az élet véges, így csupán a kezdet és a vég közötti van ismerhető, ám a „kezdetről” és a „végről” nem tudok számot adni. Holott ez a két pont feltehetően az élet(-mű) összegzése szempontjából sokkal súlyosabb — fontosabb? —, mint maga az életünk egésze. Mégpedig azért, mert sem azt nem tudjuk, mi volt a kezdet előtt, sem azt, hogy a vég után mi következik. * * * Reggel arra ébredtem, hogy a körülöttem lévő tárgyak lassan mozognak. S az is világos volt előttem, hogy a tárgyak egészen lágyak, szivacsszerüek. Egy kis erőfeszítéssel akár egy abszurd, vagy posztmodem elbeszélés magva is lehetne ez a különös zaj lás. De a valóságos hely és helyzet aligha abszurd, hisz egy kórházi szobában „látom” ezt az egészet, s ez a „látomás” nem egyéb, mint annak a ténye, hogy oxigénhiányos agysejtjeim ilyennek érzékelik. így most lehunyt szemmel arra
