Irodalmi Szemle, 2009
2009/8 - Mészáros András 60 éves Duba Gyula: A filozófus köszöntése
A filozófus köszöntése 57 kodás alkalmazása, a rendszerteremtés munkája. Ennek során - ahogy azt korábban már lehetőségként felvillantottuk - Mészáros filozófiája az irodalom határterületein kalandozik. A marginalitás szelíd bája (1994), A filozójia határvidékén (1996), majd A transzcendencia lehelete (2001) című müveiben már - a címadás metaforizáló, szimbolikus vonása is jelzi - gondolkodásában a irodalmi valóságérzékeléssel is kacérkodik. Az eszmék értéke és az idő kontiunitása (1987) valamint az Idő által homályosan (1999) című munkája s talán a szerelemről írott könyve is a nagy rébusszal, minden korok filozófusának központi kérdésével, az Idővel néz szembe. Az idő kissé emelkedetten - megfoghatatlan, mint a női lélek! S rejtélyesen lehetőséget ad, miközben az elvont gondolkodás pontos fegyelméhez is hü maradhat, hogy az irodalmi szabadság sugárzásnak kitettségét is éreztesse. S hogy az életmű többrétegűsége teljes legyen: filozófus mivolta mellett, illetve közben oktató és tanszékvezető, alapítványi kurátor, közéleti ember. Természeti környezetben - „a természet lágy ölén” - köszöntötte őt a Szlovákiai Magyar írók Társulása, kor- és sorstársai, barátai. Ennek az értelme valamiféle életteljesség! Ligetszerü környezet, árnyas fák, nyílt vizű tó, meleg nyár, horgászok és nyaralók, autók és víkendházak, az albári Relax-ház, gulyás és roston sült pecsenye, bor, kávé és ásványvíz, kéttucatnyi kolléga, a szlovákiai magyar kultúra maréknyi valósága. Némi pátosszal: korszerű szellemi jelen időnk! Többek között azt juttatta eszembe, hogy rapszodikusan értékelt és minősített, ám mindenképpen szerény irodalmunkban van egy gondolkodónk, hivatásos bölcselőnk, akit joggal filozófusnak nevezhetünk. Mert - Russelhez és a gondolkodás elsekélyesedéséhez visszatérve - a filozófiai elmélyülést, az elvont gondolkodást műveli hitelesen és eredményesen. A művelődéstörténet legendái folytán a filozófus alakjához és fogalmához valamiféle rendkívüliség, rejtélyesség, szinte titokzatosság tapad, mintha az emberiség ösztönösen sejtené - vagy tudná? -, hogy a mélyen gondolkodó ember nem mindennapi jelenség. A huszonegyedik század elején, „a természet lágy ölén”, valamiféle időbeli egyetemesség bűvöletében egyszerűbbek a dolgok, a gondolkodás és ábrázolás - a filozófia és irodalom - közös gondjai. Bár szabadon közelednek, ezeken a bor sem segít! Legfeljebb könnyebbé, szabadabbá teszi az értékelést. Mind az ábrázolás művészetét, mind a gondolkodás lehetőségeit keresi, s mintha erősködnének a rokon vonások, a közös esélyek! Mintha az elvont fogalmiság és az esszéisztikus személyesség, a gondolatiság fegyelme és a próza szabad szárnyalása közelednének! Mindkettő őrzi hagyományait, mintegy pátyolja önmagát, ám mindkettőt támadják az értékválság, a sekélyesség és a felületen való boldog úszkálás sikerei. Egyiket sem kedveli az anyagiasságra támaszkodó prakticizmus, a hatalmi szerkezetekben való jártasság és ügyeskedés, mintha az idő mélyén „fortélyos” hatalom szervezkedne, hogy ne legyen rájuk szükség. Talán nem tesz ellenük, de nem is segíti őket, mintegy megtűri, némileg fölényesen. A bölcselőkre tehát sok munka vár, ahogy az írókra is, hit és hűség kell, hogy ne csak helyet, hanem küldetést is találjanak századunkban, s teret a gondolatnak! Duba Gvula
