Irodalmi Szemle, 2009
2009/8 - Fonod Zoltán: „Duhaj kedvek Eldorádója...” (A nyelvtörvény és környéke)
5 „Duhaj kedvek eldorádója..." zeteket teremt”, többek között azzal is, hogy azokon a kulturális rendezvényeken, ahol csak a kisebbségek képviselői vannak jelen, ott is „előírja a szlovák nyelvű szöveget”. Nem arról van szó, hogy például orvos és betege megértik egymást, hanem arról az embertelen magatartásról, miszerint 20 százalék alatt büntetni kell, akik arra vetemedtek, hogy a nyelvtörvényt megsértsék. Példátlan ostobaság és embertelenség is egyszerre. Vélhetően keveseknek jut eszükbe a miniszterelnök „gyengédsége”, mondván: „Nem az osztrák-magyar monarchiában élünk.” Mert miközben Robert Fico a történelemben kalandozik, eszébe sem jut, hogy a nemzeti kisebbségek nem „sehonnaiak”, megtűrt tagjai az országnak, hanem egyenrangú polgárai. A megélt történelem és az európai uniós tagság erre egyértelműen alkalmassá teszi. A közjogi méltóság számára azonban nem lehet mellékes, hogy ezzel a magatartásával Szlovákia megsérti az EU-s gyakorlatot, és az Európai Tanács javaslatait is. Nem vitás, Michael Gahler, német euroképviselő kritikájára sem lehet Robert Fico „alkalmi” történelmi kirándulását adekvált válaszként elfogadni. Ez közjogi nonszensz, alkalmi blabla... A nemzetiségi jogok biztosítása terén az 1968 októberében elfogadott 143. és 144. számú alkotmánytörvény hozott lényeges változást. Az egyik a szövetségi köztársaság államhatalmi berendezéséről intézkedett, a másik a nemzeti kisebbségek alkotmányos jogait fogalmazta meg. Az államalkotó nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságát azonban ezek sem rögzítették, mindössze halvány utalással és ellentmondásos módon utalt a törvény az összefüggésekre. Az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény 1991. február 8-tól hatályát vesztette. A Szövetségi Gyűlés által elfogadott új alkotmánytörvény azonban (az emberi jogok bűvöletében!) megfeledkezett a kisebbségek helyzetéről. Az Alapvető Jogok és Szabadságjogok Chartája fúrcsa módon szükségtelennek ítélte a nemzeti kisebbségek jogainak alkotmányban történő rögzítését. Ezzel (jogilag) nemcsak a nemzetiségek államalkotó szerepéről feledkeztek meg, hanem arról a szabályozásról is, melyet egy-egy állam alkotmányos rendje e téren megkövetel. Szomorú bizonysága volt ez is annak a gyakorlatnak, hogy Csehszlovákiában minden változás mindig a nemzeti kisebbségeket sújtotta. A Szövetségi Gyűlés az 1992. november 25-én elfogadott alkotmánytörvény alapján a szövetségi államrendszer mergszünéséről határozott, s ezzel a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság 1992. december 31-i hatállyal kettévált. A Szlovák Köztársaságnak - amely Csehszlovákia egyik utódállama lett, és kényszerűen, a „politikai alku” következtében került ebbe a helyzetbe - új kihívásokkal kellett szembenéznie. Sokakban élt a remény, hogy a fiatal szlovák állam a nemzeti szembenállás helyett az összefogás politikáját választja, noha ez a megelőlegezett bizalom politikai naivitás volt, nélkülözött minden tényszerűséget. Erre már korábban, a demokratikus változásokat követő parlamenti csatározásokból is következtetni lehetett. 1990. október 25-én a Szlovák Nemzeti Tanács ugyanis a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelvéről olyan törvényt fogadott el, amely a cseh nyelv kivételével a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát hátrányosan szabályozta.