Irodalmi Szemle, 2009
2009/6 - Kozsár Zsuzsanna: Phaidra (Ki vagy te?, Ágy és vágy, Fohász, Magával ránt, Obulus, Phaidra halott, Az utolsó szó jogán, Égre kiáltó, Hullámok)
46 Kozsár Zsuzsanna A gondolat, hogy gyereket vár az apámtól, hogy testében hordja a testvéremet, elviselhetetlen volt. A gondolat, hogy gyereket vár tőlem, és úgy kell majd viselkednünk, mintha a testvérem lenne, még elviselhetetlenebb. Akkor már menekültem előle, iszonyodva néztem növekvő hasát, megcsú- nyult testét, a változásért én voltam felelős, éreztem. Apám és Phaidra olyan ritkán hált együtt, hogy apám hitvese terhességét csodaszámba vette, kései áldásként fogadta, és már előre örvendezett a gyermeknek. Rettegtem. És egyre jobban kívántam őt, pedig találkozásaink egyre veszélyesebbé váltak, apám ritkábban mozdult el otthonról, óvta viselős hitvesét mindentől, én pedig újra a falat kapartam kínomban, hogy Phaidra nem az enyém már, mert a gyermek, kettőnk közös magzata árulónkká vált, ellenünk fordult, Thészeusznak kedvezett, és én már nem vihettem Phaidrát kézen fogva a hálókamrámba, ahol kiáltozásunk nem zavarhatott senkit. Annyira kívántam, hogy menekülni akartam, azt akartam, legyen vége. Indoklás nélkül nem távozhattam volna apám házából, csak annyit tehettem, hogy újra levegőnek tekintem Phaidrát, mint az elején, amikor még nem tudtam, mi a szerelem. Reméltem, ha többé nem emelem rá tekintetem, megszűnik a lelkifurdalás is, és ha elég áldozatot mutatok be az isteneknek, megtisztulok ettől a vonzalomtól és a vele járó szüntelen kétségbeeséstől. Nem akart elereszteni. Járt szemrehányóan a nyomomban, és nem hitte el, hogy vége, hogy eldobom őt, csak azért, mert állapotos. Nem magyarázkodtam neki, úgysem értette volna, mit élek át, mennyire félek tőle, és mennyire vonzódom hozzá, mennyire magával ránt az örvény, ha megmaradok ölelő karjában. Rákiáltottam, szálljon le rólam, hagyjon békén, vagy mindent elmondok apámnak, aztán elmegyek innen végleg. Erre elcsendesedett, nézett rám nagy szemekkel, rezzenéstelen, aztán elfutott. Akkor láttam utoljára. Obulus „ Veszélybe sodor már ez az árulás. ” Kedves, milyen jó lenne, ha leírhatnám neked mindazt, amit gondolok. De nem tehetem, nem hagyhatok magam után semmilyen áruló nyomot, az önvédelem erősebb a szerelemnél, ne csodálkozz. Eldobtál magadtól, mert megijedtél, mert hirtelen eszedbe jutott, hogy lelepleződhetsz, hogy a születendő gyermek vallhat rád hasonlóságával, és ezt már nem vállalod be, a szökést sem, inkább elmenekülsz gyáván a némaságba. Megtagadod a múltat, letagadod az ölelést, a mámort, vad éjszakáinkat, letagadod azt is, hogy ismersz, csak hogy mentsd a bőröd. Hát mentem én is a magamét. Megfenyegettél, hogy elmondasz mindent Thészeusznak,
