Irodalmi Szemle, 2009

2009/6 - Radnóti Miklós versei (Sem emlék, sem varázslat. Hetedik ecloga, Levél a hitveshez)

Radnóti Miklós versei

3

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúban ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befogja álmom, - s szivemben nappal újra megtalálom, - hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésű büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél újra, kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem újra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslóm majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,