Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Bányai János: Virágének és Kavafisz - Ráírás(ok) Lator László mondataira Tőzsér Árpád verseiről
89 KÖNYVRŐL KÖNYVRE VENDÉGKRITIKA Virágének és Kavafisz Ráírás(ok) Lator László mondataira Tőzsér Árpád verseiről Lator László Egy állhatatlan költő című szép esszéjében Tőzsér Árpád költészetéről (Lator László: Kakasfej vagy filozófia? Mire való a vers? Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000, 177-180.) a költő, „mesteremberek és pásztorok ivadéka”, „Halmozottan hátrányos” helyzetéről írt, mégpedig azért, mert szerinte Tőzsér „társadalmi hovatartozása miatt is zártságra ítélt költő”, aki azonban „azt tanulta meg, hogy amerre és amikor csak lehet, ki kell nyitni a szűkös világot”. Majd a „középeurópai nyomorúságról” szólt, „történelmi, politikai szorongattatottságról”, amivel Tőzsér „füstölgő indulatok” nélkül számot vetve alakította ki „világszemléletét”, és így tudott „rálátni a XX. századi, és hozzátehetjük: a mindenkori ember keserves helyzetére”. Meg azt is pontosan fogalmazza meg Lator esszéje, „hogy sanyarú tapasztalatokra, apokaliptikus vagy kisszerű katasztrófákra felelő lírája legjobb pillanataiban milyen nyomasztó vagy katartikus igazságokat tud felmutatni”. Majd mintegy ellenpontjaként a Tőzsér élményvilága súlyos és keserves forrásainak, nyomban hozzáteszi, eközben „versei terét kezdettől fogva szívósan szélesítette. A kezével, az ujjaival is mindig tanult, mint mesterember ősei”. Lator pontos megfigyelése szerint Tőzsér Árpád lírájának (és személyének?) „halmozottan hátrányos” helyzetét a formálással, az alakítással, nem utolsósorban az alapítással ellensúlyozta, s így, mint „mesterember ősei”, választott mesterségét gyakorolta szívós kitartással és nem szűnő kedvvel. Ahogyan a tudós költők tették és teszik mostanáig. Tőzsér Árpád valóban a tudós költők sorába tartozik: mindent tud a versről, amit tudni érdemes, biztos mozdulatokkal tájékozódik a költészet múltjában, nem egyetlen hagyománynak az elkötelezettje, csatangol a költészet múltjának erdejében, s mindezt azért teszi, hogy versét követhető minták szerint, ám rendre e minták ellenére, alakíthassa, formálhassa a rámért nyelven. A tudós költő, amilyen Tőzsér, semmitől sem idegenkedik, ami képként, látomásként, álomként a nyelvből előállítható. Nem ismeri a szabályozás korlátáit, mert ura a szabályoknak. Úgy ritmizál és úgy rímel, ahogyan a költészet múltjában, de jelenében is mintákra akad, de nem ismétli meg a mintát, nem írja újra, hanem a maga képére alakítja át. Költészete ezért, ama „halmozottan hátrányos” helyzete ellenére, elsősorban költészetként vehető számba, nem a helyzet dokumentumaként. Ez nem zárja ki költészetének dokumentumértékét, nem is rejti el azt, ami élményként, tapasztalatként verseit megelőzi, de éppen
