Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Pluralista stilisztika egy ipolysági anekdotaregényben (Hunčik Péter Határeset című regényéről)
88 KÖNYVRŐL KÖNYVRE tülesett kisemberek, akik a végsőkig küzdenek az emberi butaság ellen. Mikszáth és Grendel mellett Hunčík könyve a közelmúlt magyar irodalmi világsikerével, Dragomán György A fehér király című regényével is összefüggésbe hozható: mindkét szerző a kisebbségi lét felől közelíti meg témáját, és mindkét szerző a gyermeki (ál)naivitás hangját használja fel a történelmi abszurditások leleplezéséhez és elfogultságmentes feltárásához. Dragomán regényének talán annyi előnye van Hunčíkéval szemben, hogy sokkal feszesebb dramaturgiát alkalmaz (bár ez inkább csak marketingelőny), míg Hunčík rendkívül szerteágazó, már-már kaotikusnak tűnő regénystruktúrát tár elénk a Határeset lapjain. A „szlovákiai magyar” irodalomban hasonló irányvonalhoz tartozik még Tálamon Alfonz utolsó, töredékben maradt regénye, a Samuel Borkopf is. Dragománnal és Talamonnal szemben azonban Hunčík nem dolgozik végeláthatatlan hosszúmondatokkal, inkább az élőbeszéd elemeit építi be a regény nyelvébe. Az élőbeszéd felhasználása mellett jellemző még a regényre az idegen nyelvű szövegbetétek jelenléte is, elsősorban persze szlovák mondatok bukkannak fel. Ezen a téren némileg következetlen az idegen nyelvű szövegbetétek helyesírása, egyes helyeken ugyanis az adott nyelv, más helyeken a magyar nyelv helyesírási szabályai szerint íródnak, ami valamiféle szerkesztési kapkodás látszatát kelti. Ezt a megoldatlanságot kivéve az egyetlen komolyabb zavaró tényező az egyes elbeszélői hangok elkülöníthetetlensége: gyakorlatilag felismerhetetlen lenne, hogy éppen Tomi, Pali, Feri stb. beszél, ha nem lenne a szövegrész elején az olvasó ez irányban tájékoztatva. Ebből származóan az olvasó fejében a terjedelmes szöveg közepe táján lassan összeolvadnak a családfák és különféle rokoni szálak, s elképesztő odafigyelést és gyakori visszalapozást igényel, ha valaki szem előtt kívánja tartani, ki kinek a kije valójában. Egyszerű és kézenfekvő megoldás lett volna egy családfa hozzácsatolása a szöveghez. A regény megszámlálhatatlanul sok szereplője (hiszen családregény, történelmi regény, ifjúsági regény, kalandregény stb. egyben) a szerző számára mind egyenrangú: a demokrácia szelleme alapjaiban áthatja a szövegstruktúrát, így nem véletlen a kötőszók mondatkezdő pozíciójának gyakorisága. Mellérendelések hosszú-hosszú sorozatai követik egymást, ami egyrészt az élőbeszéd jellegzetességeit is követi, másrészt azonban ezt a beszédmódot a pluralizmus szellemének rendeli alá. A szerző mindvégig kiáll a párhuzamos igazságok elve mellett, s következetesen elhatárolódik egyes szereplői eszmefuttatásaitól. Emellett ugyan leplezhetetlenül közvetít némi ideológiai üzenetet, amikor túl sokat hagyja beszélni a polihisztor Imre bácsit a felvidéki magyarok helytállásának fontosságáról. Az egysíkúság azonban egyáltalán nem u- ralkodik el a regényen: a hazafi Feri bácsi és a kozmopolita Imre bácsi kalandjai mellett az összes többi szereplő történetei is a tolerancián és a kulturális értékek tiszteletén alapulnak, mintegy a huszadik századi abszurdumokat túlélő emberiesség bizonyságaként. (Kalligram, Pozsony, 2008. 456 oldal) Szalav Zoltán
