Irodalmi Szemle, 2009

2009/4 - Aich Péter: Szájkosár nélkül 82 Markó Emil: Ő mindig jót akar...

Ő mindig jót akar...

83

győző ambíciójával, tündöklő ékesszólásával és szavainak meggyőző erejével rövid idő alatt a legkeresettebb ügyvédek sorába emelkedett. És ekkor, amikor már csaknem felért a csúcsra, amelyet álmaiban és terveiben maga elé állított, kezdődött családi életében a tragédia. Eddigi élete és napjai a megfeszített munka, a telhetetlen felfelé törekvés börtönébe voltak zárva. Ami ezeken kívül esett, mint a lélek, érzések, szeretet, szerelem, távol állott az életétől. Sem ideje, sem kedve nem volt, hogy ilyen hozzá nem méltó és elvont dolgokkal foglalkozzék. Janka is váratlanul, számításán és akaratán kívül lépett életének színpadára.

Harminchét éves volt, amikor megdöbbenve és kételkedve felfedezte magában a szerelem jellegzetes tüneteit. Lelkiismerete és meggyőződése szerint küzdeni próbált a mindjobban hatalmasodó érzés ellen, de ez az egyetlen küzdelme eredménytelen maradt. O, a híres ügyvéd, akibe annyian helyezték bizalmukat, nem tudta magát Janka tündöklő szőkesége és diadalmas fiatalsága ellen megvédeni.

Második ügyvédi kudarca akkor érte, amikor felesége minden meggyőző rábeszéléssel és könyörgéssel szemben kitartott elhatározása mellett: nem hajlandó válni.

Amikor idáig ért gondolataiban a kórházi ágyon, hideglelősen és egyszerre vakító világossággal eléje rajzolódott az ok, amely miatt most itt fekszik, súlyos sebesüléssel, a fojtó levegőjű, émelyítően orvosságszagú kórházi szobában. Kinyitotta a szemét, belenézett a bealkonyodott szoba sűrű szürkeségbe, végigjáratta tekintetét a mennyezet vigasztalanul egyhangú látványán és nehéz sóhajtással tovább boncolgatta házasságának és életének mindjobban kibontakozó tragédiáját. Igen, a felesége makacsságával kezdődött minden. Ha Éva békésen és megadóan belenyugszik a válás gondolatába, most boldog, napsugaras nászúton lehetne Jankával valahol. De Éva úgy ragaszkodott hozzá, mint meggyilkolt ember a markában szorongatott kincshez, valamely nem is egészséges, szinte epilepsziás szorítással akarta őt a kezében tartani; ő pedig annál inkább tépte a kötelékeket, minél szorosabbra hurkolta azokat a másik. Vad, elkeseredett, lealázó és mindkettőjük részéről kilátástalan küzdelem volt ez. Mindketten gyöngék és tehetetlenek voltak, de egymás előtt erőseknek akartak látszani. Az asszony is tudta, hogy romokon küzd a romokért, de valami különös kényszer sarkallta: meg kell őt tartanom, még nem vagyok olyan öreg, hogy egy férfit, aki talán szeretett is valaha, ne tudjak magamhoz fűzni. Most érezte először, fájón és kétségbe ejtőn azt a négy év korkülönbséget, ami elválasztotta az urától.

És ekkor, amikor már mindketten az őrület szélén állottak, szörnyű ötlete támadt: ha már nem tud megszabadulni Évától és nem tudja megtalálni a boldogságot Évával, legalább ne kelljen együtt élnie továbbra is feleségével, akit most már szinte gyűlölt.

Egy szép kora őszi reggel ezt kérdezte Évától:-Nem volna kedved lejönni a Balatonhoz? Még szép idők vannak, talán fürdeni is lehet és az idegeinknek sem fog az a kirándulás ártani.