Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Aich Péter: Szájkosár nélkül 82 Markó Emil: Ő mindig jót akar...
78 Aich Péter hogy a fasizmust ugyan Mussolini találta ki, de később inkább Hitlerrel azonosították, miközben a fasizmus jellemzője valahogy elsikkadt. Hitler esetében tehát pontosabb nácizmusról beszélni, mint a fasizmus német variánsáról. Ez a meg-határozás azért pontosabb, mert jelzi: a fasizmus nem egységes mozgalom, politikai állásfoglalás, hanem helyi sajátosságokra hivatkozó (és épülő) nemzeti (és egyéni) érdekeket követő, s nem csupán részletkérdésekben eltérő szemlélet és gyakorlat. (Nem érdektelen, hogy az egyéni szándékokat zárójelben bővebben is felidézzük: Türk idézi Sztó- jay Döme titkos táviratát Lisszabonba 1944. július 19-én, amelyben a magyarországi zsidó nagyvállalkozók kisajátításával kapcsolatban azt írja, hogy azok ,jaját kezdeményezésükből, a magyar kormány elkerülésével ajánlották fel az ipar-vállalatokat és egyéb ingatlanokat felölelő vagyonuk hosszabb időre szóló kezelését a németeknek, akikkel erre nézve közvetlen szerződést kötöttek, hogy ennek fejében kiutazásuk lehetővé váljon". Német különgépekkel ki is vitték őket Portugáliába.) Az egyéni érdekek szerepét, szándékait lehetne persze tovább is folytatni, nevezetesen Hitler és Sztálin érdekeiről van szó. Ha mondjuk a csirkepaprikást imádják mindketten, dőzsölő nagy lakomákon nagyszerűen megértették volna egymást. Mert a paprikást meg lehet osztani. A hatalmat, befolyást nem. A spanyol polgárháborúban ezt még csak próbálgatták, úgy tettek, mintha semmi közös dolguk nem lenne. Spanyolországban aztán a jobboldal győzött, s a rendszer maga is fasizálódott. Mert hát Franco diktátor volt, módszereiben nem nagyon válogatott, aki útjában állt, azt eltette láb alól, de azért koncentrációs tábora vagy gulágja nem volt, a háborúban sem vett részt, s ha közvetlenül nem is tett érte sokat, de halála után lehetővé vált egy demokratikus átváltozás. S ez nem éppen jellemző diktátorhagyaték. Ha tehát elfogadjuk, hogy Franco fasiszta volt, akkor egyúttal azt is el kell fogadni, hogy egy sajátos fasizmust testesített meg. Ugyanakkor hogyan ítéljük meg a finneket? Mert ők aztán részt vettek a háborúban, ebben persze Sztálinnak is erőteljes része volt. Ez a kis ország sorsa: az erősebb, nagyobb (különösen akkor, ha szomszéd) úgy mozgatja, mint egy bábot, nem sok lehetősége van ellenállni. Ám a finnek mégis megtették! Őket Sztálin szó szerint Hitler oldalára sodorta, ám végül ez (meg okos politikájuk) volt az, ami sajátos különbékét biztosított számukra. De itt vannak a nagyok is - a franciák. A történelemkönyvek azt tanítják, hogy Hitler zseniálisan (vagy inkább csalárd módon? mert az jobban hangzik?) lerohanja a hollandokat, belgákat, a Maginot-vonalat megkerüli, s a franciákat tulajdonképpen hátba támadva megadásra kényszeríti. Türk viszont folteszi a kérdést: valóban a hitleri hadvezetésnek köszönhető ez? Mert a francia katonai vezetésben ott vannak azok, akiknek nem csupán az antant révén volt szerepük (többek között Magyarország történetében), hanem, akik - s ez a fontos! - ott vannak a francia fasiszták soraiban. Tehát a francia vereségben „bőven benne volt az is, hogy a vezető tábornokok zöme nem is akart sem győzni, sem ellenállni, a Wehrmachtnak, már csak fasiszta meggyőződése miatt sem ”, A kérdésfoltevés valóban érdekes, bár egy kissé merész, ismerve a francia nacionalizmust (és hazafiságot). Erre mondják, hogy sok lúd disznót győz: egyszerűen túl sok az ismérv, s ezek valóban gyanúsak, bár nem bizonyítékokról