Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Aich Péter: Szájkosár nélkül 82 Markó Emil: Ő mindig jót akar...
76 Aich Péter mondja, hogy „az imperialista burzsoázia nyílt terrorista diktatúrája, mely a vad nacionalizmus és faji gyűlölet alapján állva a demokrácia megsemmisítésére, más országoknak háborúkkal való meghódítására, ezen országok népeinek elnyomására és kirablására, világuralomra törekszik”. A rendszerváltás után kiadott Idegen szavak szótára már kevésbé körülményesen, viszont sokkal bizonytalanabbul fogalmaz: „a parancsuralmi, totalitárius diktatúrán és egypártrendszeren alapuló, B. Mussolini bevezette társadalmi rend'. Az ilyen bizonytalan meghatározások akár a kommunizmusra is érthetők - más dolog, hogy a kettőben sok a közös tényező és jellegzetesség, s hogy helyenként már azonosnak is látszik e két, jobbról, illetve balról érkező diktatúra. Ugyanakkor ez a bizonytalan meghatározás lehetővé teszi, hogy bárkire tetszőlegesen ráfogjuk, s egyúttal, hogy bárki könnyedén vissza is utasíthassa az ilyen vádat. Tehát arra fogjuk rá elsősorban, aki nem tud védekezni. És aztán szajkózzuk. Ez a klisék kialakulásának a módszere. Aki így, tehát klisékben gondolkodik, annak nem gond a jelzők meggondolatlan használata, csakhogy ez — éppen a klisék következtében — történelemhami-sításhoz vezet. Mert a klisé csak klisé, nem tény és nem bizonyíték. Ami a fasizmust illeti, elfogadták azt az általánosítást, hogy aki a szövetségesek ellen harcolt a II. világháborúban, az fasiszta volt, aki pedig a győztesek oldalán volt (pontosabban: aki a háború végén ott mutatta magát), az mind antifasiszta volt. Erről szólt az ironikus megállapítás, miszerint az egykori NSZK-ban az összes német fasiszta megtalálható, míg az NDK-ban az összes német antifasisztát fellelhetjük. Ezt a képtelen hovatartozást el is fogadták, s nem csak a szovjet érdekszférában. Ebben az esetben is érvényesült ugyanis az önreflexió hiánya, és az „önmegbocsátás” szelleme. A saját porta előtti söprögetést szőnyeg alá söpréssel helyettesítették, igen sikeresen. Nem is hangzik jól, ha azt mondjuk, hogy Nagy-Britan- niában is voltak fasiszták, vagy hogy nem csak a nácik voltak tömeggyilkosok. A bűnbak megvolt, minek azt még saját sorainkban is keresni. Használható emberek voltak azok, ugyebár: nem egy hlinkagárdistából lett csodálatos módon partizán stb. Nos, az ilyen klisék demitizálásáról szól (többek között) Türk Attila: Mi a fasizmus? című könyve (Anno Kiadó, 2008). Eléggé szabad szájúan odamondogat, s gyakran bizony figyelemre méltó dolgokat. Persze, ő is elsősorban hazabeszél, ami nem is csoda. Magyarország tragikus szerepe és ennek megítélése a II. világháborús szerepe miatt, természetes önvédelmet vált ki. És hát ez az a pont, ahol érdemes megállni, s megvizsgálni, vajon hogyan is volt mindez, milyen okkal-joggal marasztalják el Magyarországot, vajon nem lett-e másnak is véres a keze, netán véresebb, csak sikerült időben lemosni. Igaz, választ nem ad a szerző a címben föltett kérdésre, közvetlenül semmiképpen, viszont gondolkodóba ejt differenciált megközelítésével, s néhány — többnyire elhallgatott - tény fölelevenítésével. Föl is teszi provokatív kérdéseit, hogy akkor hogyan is van ez, ugyan miért gondoljuk egyoldalúan ezt vagy azt, amikor pedig mások is hozzájárultak a fejlemények kialakulásához. Itt van például mindjárt a II. világháború egyik legrejtélyesebb eleme: miért támadta meg Hitler a Szovjetuniót 1941. június 22-én. Lehet ezt a fasizmus agresszív mivoltára fogni, a „Lebensraunť’-elméletre - node, valóban ez minden? Mit tudott
