Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Mács József: Szélhámosok hajója (Részlet a szerző készülő regényéből)
62 Mács József Szélhámosok hajója (Részlet a szerző készülő regényéből) (18) Másnap szomorúbb voltam, mint az Ipó menti falvakban felkapott nótában a vasárnap. A fogdába tuszkolt fiatal magyar katonát sajnáltam. Nekem kellett volna oda kerülni, mert én utólag még Benešnél is nagyobbat hazudtam. Úgy viselkedtem, mintha a Ki tud nagyobbat hazudni címen megrendezett világverseny döntőjébe én jutottam volna be a fakó lován oda érkező Beneš Eduárddal. S ő a győztes fölényével, mint aki fején érzi már a babérkoszorút, azt hazudta a bizottság tagjai előtt, hogy hajó úszott az Ipolyon! Én meg erre a képtelenségre annyit mondtam csak, hogy láttam! És az érdekelt zsűritagok mégse engem kiáltottak ki győztesnek. Míg ezt többször is végiggondoltam, belépett szobájába a parancsnokom. S ha én másnapos szomorú voltam, ő másnapos jókedvű, mert irodájában a sörösládák már türelmetlenül vártak rá, s a felbontatlan sörösüvegek is örömükben legszívesebben az asztalán táncoltak volna. Hogy észrevetessem magam, megszólaltattam a Karlovy Vary-i kaszárnyában hiányolt cimbalmot, eljátszottam neki ki tudja hányadszor az apám nótáját. Fölém állt, mintha az apám lett volna, és egészen a sírásig elérzékenyülve hallgatta A hajózható Ipoly partján-t. És legnagyobb csodálatomra a Monarchia iránti vágyódás éledt fel a lelkében. „Szeplosz, nem is lenni annyira rossz az a Monarchia! Nem is lenni annyira nemzetek börtöne! Én szeretni magyar tisztek, magyar bor, magyar nők! Bécset is szeretni. Sajnos, Pesten egyszer se járni...” Én meg eközben arra gondoltam, hogy ha a mi kaszárnyánk legfőbb főnöke, az ezredparancsnok úr hallaná, mit zagyvái össze Velickíj százados úr, hiába védeném azzal, amivel Nagybátoron a részeget védik, hogy megártott neki a bor, mert belőle a sör beszélt. Mert ha a cseheknél is az járja, hogy a részeg mondja meg az igazat, akkor nemcsak a lefokozástól nem menekülne meg, hanem a fogdától se, ahova a szemem elől hurcolták el azt a szegény magyar fiatalt. Miközben körülnéztem, nem hallotta-e valaki rajtam kívül a parancsnokom elérzékenyülés okozta megnyilatkozását, az jutott eszembe, el kellene hívnom őt valamelyik este A kehely- hez címzett vendéglőbe, mennyire nem úgy gondolkoznak a csehek, ahogy ő elérzékenyülten, s bizonyosságként megmutatnám neki azt a képet is, amelyiken apám hasonlóságban eggyé válva a megboldogult Ferenc József császárral, olyan légyszaros és olyan összeköpdösött, hogy az övéknél megcsúfoltabb képet még nem is láttam. Végül a józan eszem kerekedett fölül, s nem hívtam fel parancsnokom fi-
