Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (31) A magyar líra depoetizálása - 70-es, 80-as évek I.
48 Grendel Lajos gyékények, takarók, köpenyek verdesnek az égen vagy szállnak a vízre ott kavarogsz a többi között te is apró könnyű levél. A homok felhőibe fulladt lomha vörösréz-érme a Nap — A kilencvenes évektől kezdve Rakovszky Zsuzsa lírája mindinkább eltávolodik az elvont tárgyiasság verseszményétől, anélkül, hogy az oda kötő poétikai gyökereket elszakítaná. Amikor az irodalomtörténész a filozófiai szemlélet „hiperrealista tárgyszerűségét”"2’ emlegeti a kilencvenes évek Rakovszky-lírájával kapcsolatban, arra hívja föl a figyelmet, hogy a metafizikai igény, a létfilozófiai rákérdezés ott munkál ezekben az új, leíró, belsőmonológ-szerű szövegekben is, mintegy hidat képezve a tárgyi világ és az azon túli között. A belsőmonológos előadásmód óhatatlanul átformálja a líra nyelvét is. Rakovszky Zsuzsa stílusa a kilencvenes években az élőbeszédhez, az intellektuális köznyelvhez kerül közel, annak eszköztelenségéhez, az emelkedettséggel éppen csak érintkező természetességéhez. Szabó Lőrinc és a kései Kassák óta egyetlen magyar költő sem tudta az élő nyelvet olyan magától értetődő könnyedséggel és kere- setlenséggel lírává nemesíteni, mint éppen Rakovszky Zsuzsa. Ennek a természetességnek és keresetlenségnek előfeltétele az a nyelvi és gondolati fegyelem, amely megóvja a költőt a témák szétbeszélésétől vagy az intellektuális csevegés laposságaitól. A lankadatlan nyelvi és gondolati éberséget ott érezni minden köny- nyedén odavetettnek tűnő szava mögött. Előadásmódja nem ironikus, de nem is patetikus. A lét brutalitásával, az elmúlással, az időfolyamat visszafordíthatatlanságával szembesít, a legkisebb önsajnálat, panasz vagy vigasz utáni sóvárgás nélkül - de mégsem szenvtelen objektivitással, hanem az érzelmeknek egy éppen csak fagypont fölötti hűvösségével. Elve dobták a kályhába a patkányt: Előbb a sistergő narancsvörös láng Közt patkány-forma árny, később finom Rágcsáló-csontozat egy múzeum Hullámzó tárló-üvege alatt, Majd az sem. A macska-szaporulat Fölöslege vízbe, aztán szemétre Kerül, egy ázott gallér tarka prémje Darabokban, hamu és hagymahéj közt. Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld, Fényes sörény, és mindez hihetetlen (Fehér-fekete) A visszatekintő beszédhelyzet uralkodik a, véleményem szerint, mind ez ideig legkiválóbb verseskötetének (Egyirányú utca, 1998) a darabjaiban; az emberi lét időbeliségének, végességének tragikuma szólal meg lírájában egy olyan időszemlélet foglalatában, amely Krúdyt juttathatja eszünkbe, de fényévnyi távol
