Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Duba Gyula: Emlék és esszé A múlt - a gondolatok gyökérzete
26 Duba Gyula írások szemléletükkel és gondolatmenetükkel, az író sajátosan gyakorlatias értékrendje révén olyan irodalmi világba és gondolatiságba vezettek, melynek egyszerű mélysége és érthető szakmaisága a fogalmi pontosság varázsát jelentette. Veres Péter az élőbeszéd nyíltságával fogalmazott lényeges és súlyos elméleti tételeket, tiszta gondolatokat, melyeken nem éreztem a sémák közhelyességét és az ideológia ráncait. A gondolatok meggyőzőnek és igaznak hatottak, hitelességet és avatott szakmaiságot éreztem bennük. Meg természetes értelmességet, mellyel józan, okos emberek a világ elvont dolgairól beszélnek. Nem a „tanulság” elvont és bonyolult modora jellemezte, hanem az önmagát fejlesztő tehetség, a gyakorlati gondolkodó ember tisztán látó értelme! Egyik írásában arról szólt, hogy Magyarországon nincs irodalmi élet. Hiányolja az irodalmi-közösségi tudatot! Fogalmai, mint a népben való gondolkodás, a nép-nemzet, a közösségi érzés, az irodalom szolgálat-jellege, a népi kötődés, a valóságközelség és hűség realizmusa, melyek az írói munka értelmét adták. Hatásukra mélyült bennem a kritikus tudatosság. Humoros írásaimban a társadalom tűrhetetlen jelenségeire vadásztam, hogy a nevetés fegyverével célba vegyem és leterítsem azokat, hogy leleplezzem a bajok okait, az emberi esen- dőségeket, most a játékos ösztönösség mellett az irás felelősségének és értelmének a súlya alapozódott bennem. Bár az írás nem mellőzheti a kaland és játékosság szabadságát, ám a gondolkodás felelős komolyságát sem nélkülözheti! Akkor még nem érintett meg bennünket az egyetemes magyar irodalom eszménye, a csehszlovákiai magyar irodalom képviselői voltunk, önállóak nemzetiségi létünk kalodájában, zártságunkat azonban a magyar ötvenhat megrázkódtatásai feloldották. Az érzések szintjén légiessé tették a határokat, bár azok, s talán még merevebben, szoron- gatóbban továbbra is megmaradtak. Mintha a történet azt igazolná, hogy az írói gondolkodás motorja a közösségi értelmű és méretű írói önvizsgálat, a szellemi identitáskeresés! Az író önmagát fogalmazza, portréjához személyes valóságából, az életéből keres bizonyító adalékokat. Mintha műveinket, fel sem tett kérdésekre, a válaszadás igényével imánk! Bár ez akkor még kialakulatlan volt, mégis így működött, az irodalom teret és formát keresett s közben azonosságát, intellektuális és érzelmi lényegét is kutatta. A szellemi útkeresés valamiféle folyamatos, belső önmozgásúnak bizonyult. Minőségi építkezésnek, térben és időben való kiterjedésnek, fejlődésnek is nevezhetnénk. Olyan minőségi növekedésnek, melynek hajtóereje az akarat vágyódása tisztább formák és igazabb gondolatok után. A társadalmi reformgondolkodás kezdetén, a sematizmusról folyó nagy vitában azonos hangvételű, szenvedélyes monológok vetik el a dogmákat és temetik a múltat, ítélik el az ötvenes éveket. A reformgondolkodás újító, javító célzatú, talán nem is új irányok csábítanak, hanem hitelesebb igazságok és bővebb szabadságeszmény vonzza az irodalmat. Anyagtalanságában is életes erőként felszabadul a valóság mélyebb megismerésének igénye, a plasztikusabb formakultúra látomása, az igazabb látás szabadsága. S talán kullogva, dacosan vánszorogva követi mindezeket az írói önismeret, a közösségi ön tudatosodás!
