Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Erdélyi Margit: Nyelvtudomány és nyelvhasználat Jakab István Anyanyelv és magyarságtudat című könyvéről
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 91 nak, hogy az anyanyelv a legerősebb alapja magyarságtudatunknak.”(5.) - kezdi sorait Jakab István mintegy előszó helyett az Anyanyelv és magyarságtudat című felvezető írásban. A kisebbségi helyzetben élő magyarok sokféle logikáját sem hagyja figyelmen kívül, arra nézve, hogy gyermekeik magyar vagy szlovák nyelven szerzik-e műveltségűket. Tisztában van azzal, hogy legtöbb esetben csalódás és bűntudat következik egy-egy rossz szülői döntés után, amikor az érvényesülés reményében nem anyanyelvi iskolát választottak gyermekeiknek. Szerzőnk szóvá teszi egyéb közösségi és egyéni vétségeinket is: az elharapódzott trágár szóhasználatot, amely nem csupán a valós élethelyzetekre jellemző, hanem a média, a művészetek is kellően „kultiválják”, így óhatatlanul terjed. Okát leginkább a meglazult társadalmi normákban látja, az emberek biztonságérzetének megcsappanásában (lásd munkanélküliség, hajléktalanság), amelyek egyben a devianciához vonzódást is jelentik. A család s az iskola legfeljebb valamiféle tüneti kezelést, enyhítést nyújthat e téren, gyökeres változást nem. Féltő gonddal, amellett józan toleranciával szemléli az utóbbi időben óriási mennyiségben betolakodó idegen szavak dömpingjét, az angol nyelvű kifejezések divatossá válását. E téma demokratikus megközelítése nem szólhat arról, hogy parttalanul fogadunk be minden újat/mást, miközben megfeledkezünk saját anyanyelvi kultúránkról. Ezzel összefüggésben láttatja a szerző azt is, hogy a felvidéki magyarságnak az angol nyelvi kifejezések használatánál nagyobb gondot a többségi szlovák nyelv hatása, a szlovakizmusok terjedése okoz. Noha el kell fogadnunk a szlovák nyelv használatának fontosságát, és meg is kell tanulnunk azt, hiszen ez az élet diktátuma is, e kötelesség nem azt jelenti, hogy kevert nyelven beszéljünk. A nyelv kultúrájával foglalkozóknak célul kell kitűzniük, hogy az oktatás, nevelés és képzés területein tudatosítsák, majd annak alapján megtanítsák elkerülni a helytelen szóhasználatot vagy mondatfüzést. A „Nyelvében él a nemzet” szállóigét az idegen közegben, az új európai nyitottságban még inkább fontolóra kell venni, hiszen csupán az ehhez igazodó magatartás függvényében gondolhatunk kulturális értékeink megőrzésére és átörökítésére. Ezért óriási fontosságú, hogy a standard nyelvváltozat használatát erősítsük mind a nyelvi ismereteink bővítésével, mind nyelvhasználati vétségeink tudatos kirekesztésével. Jakab István könyve három nagy fejezetben taglalja a nyelvtudományi megalapozottsággal átgondolt nyelvi/nyelvtani tudnivalókat. Az első fejezet az Érthetően, szabatosan, stílusosan cimet viseli, s leginkább a beszéd, a nyelv, a nyelvtan s az élet kulcsszavak kapnak dominanciát a stílustani elvárások tömegében. A vizsgált nyelvi vétség — ha úgy tetszik -, példaanyag az élet több területéről is kínálja magát: így az egy-házi szóhasználatból, a felsőoktatás nevezőkéiből, az újságírói/ publicisztikai, a halászat és vadászat, az élelmezés és egyéb területek szókincséből, szakszókészletéből. Jakab kifejező, frappáns, olykor humoros címadása is vonzza az olvasót, hiszen gyakran szembesülhetünk az önmagunk által is feltett kérdésekkel e könyv lapjain. Ragadjunk ki néhány példát. „Ökumenikus isten
