Irodalmi Szemle, 2009

2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Németh Zoltán: Iráslehetőségek, nőknek 82 Gál Sándor: Napló 2006 (1)

78

Németh Zoltán

Érdekes azonban, hogy Bárczi Zsófia és M. Csepécz Szilvia könyvét is összeköti két kód. Az egyikről még nem ejtettem szót, ez tulajdonképpen valamiféle folyton feltűnő líraiság, szentimentális, szürreális nyelvjáték. Bárczi Zsófia könyvében legtöbbször a női hős világhoz való viszonyára utal: „Az öregasszony látta, hogy alszik ki az előbb még fénylő szempár, érezte tenyere alatt, ahogy elveszik az életet fenntartó nyugtalan vibrálás, s a felszabadult sejteket nem köti már egymáshoz semmi, érezte, ahogy a széthullott belső rend nyomán támadó ür megnyújtja, kitágítja az anyagot, de azt az egyetlen pillanatot, ami a dologgá züllött néhai és az élő, egyszeri ember közé éket vert, nem volt képes megtalálni. Pedig tudta, ez az egyetlen reménye, hogy egyszer csak megpillantja a hidat a két part közt, s akkor végre ő is átkelhet rajta, szabadjára engedve a bensejében tomboló halált.” (86.) M. Csepécz Szilvia könyvében nagyon érdekes szerkezeti funkciót tölt be: kiszakítva a regény narratív szövegéből tulajdonképpen a történet ellenpólusát képezik a kurzívval szedett szürreális, asszociatív, lírai, szentimentális szövegdarabok: „Áldd meg gyönyörű gyönyörünk! Aki Istent keresi, bárhol megtalálja. Mindenkire sor kerül, miért ne higgyem?! Madarak a megzengő égben, miért ne higgyem?! Mintha mezőkön lángoló mályva lennék, gyermekhangok, sok nyíló virág édes zenéje.” (46.)

A másik kód a vizualitás, pontosabban annak női szempontból felhasznált jelentésessége. Bárczi Zsófiánál szó volt kép és szöveg kettőséről, nos, M. Csepécz Szilvia regényének főhőse, Hanna fotográfus, egy folyóiratnak dolgozik. A vizualitás talán olyan bizonyosság, amely az autoritás visszaszerzésében érdekelt, annak az autoritásnak, amelyet a nyelv már elveszített. Mindkét kód Szűcs Enikő könyvében, a Nem mondja ki a nevét című kötetben is fontos szerepet tölt be. „Érzés van. Makulátlanul tiszta érzelmekről beszélek. A gyermeki szerétéiről, és most már megölelnélek, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. És most sírok, mert bennem valahol egyik »szememben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt«. Valóban sírok. Bocsáss meg.” (8-9.)

Saját, férfiszempontú olvasásomnak talán éppen ezek lírai, szentimentális részek voltak, kevésbé élvezhetőek mindhárom könyvben, viszont valószínűleg lesz olyan olvasója a vizsgált szövegeknek, aki ironikusan értelmezi majd ezeket a szöveghelyeket. Hogyan másként is lehetne, mikor alig egy oldallal előbb még ezt olvashatjuk: „Megfürdöm benned, a vérnedves húsodban, és az agyvelődet, azt a nevetséges szürke masszát, a falra kenem, mint a kutyád a szart. Megdöglesz, és én ott leszek, hogy beszívjam utolsó kipárolgásod. A te fajtád gyorsan öl, engem nem ebből a fából faragtak. Kívánni fogod a gyors elmúlást, amit én nem adhatok meg neked. (...) Belülről ráglak szét, kiszaggatom bélflórádat, és szétterítem a hasadon. (...) A seggeden húzom ki a beled, és nyakkendőt kötök belőle a nyakadra.” (6-7.)

A vizualitás kódja a szöveg tördelésének módjából adódik ez utóbbi kötetben. A klasszikus prózaszöveget minduntalan megszakítják a kurzívval vagy más módon kiemelt sorok, gyakran versek ékelődnek a prózaszövegbe, néha egy-egy