Irodalmi Szemle, 2009

2009/2 - SZEMTŐL SZEMBEN - E. Fehér Pál: A csehek valóban „švejkek”? (Jegyzetek a nemzetkarakterológiáról)

45

A csehek valóban „švejkek”?

maradt, megrekedt zárt értelmiségi közegben, az érvényesülés szándéka más lehetőségek felé orientált. A magyar bohemista, a szlovákiai Sarló egyik vezető egyénisége, aki számára Prága jelentette az európaiságot, Dobossy László pontos fogalmazása sokat segíthet a cseh „népiélek” megértésében. „A cseh nép a nemzetté válás korszakában más összetételű volt, mint a magyar; a XVII. és a XVIII. században, a »sötétség« idején, a nemesség, sőt a vagyonos polgárság is kipusztult vagy elnémesedett, s így a nemzeti újjászületés kezdeményezői, szószólói, vezetői, »a nemzet ébresztői« olyan értelmiségiek - papok, tanítók, újságírók és színészek - lettek, akik közvetlenül a cseh köznépből, a parasztságból vagy a kispolgárságból származtak. Ezzel szemben köztudomású, hogy a magyar nemzeti megújulás szervezői és irányítói szinte kivétel nélkül a kis- vagy középnemességhez tartoztak. A cseheknél tehát a nemzetté válás folyamatának osztálybázisa a köznép volt, s ezen belül is főleg a gazdagodó iparosréteg, elsősorban a messze földön híres serfőzők, hentesek és molnárok, a magyaroknál viszont ugyanezt a szerepet a kis-, illetve a középnemesség töltötte be. E lényegileg különböző társadalmi rétegződést pontosan érzékelteti Fényes Elek statisztikai felmérése 1843-ból; szerinte... Magyar- országon 20 lakosra, Csehországban pedig 828-ra esett egy nemesember.” (A közép-európai ember, Magvető, Budapest, 1973. 127. oldal)

A cseh nemzeti alkat formálódásában ugyancsak nagy szerepe lett a történelemnek. Mint a magyaroknál. Voltaképpen nem annyira a história beható ismerete számít e téren, hanem azok a közhelyek, közkeletű legendák, amelyeket általában „igazi” történelemként kezel a műveletlen hírlapíró éppenúgy, mint a kocsmai vélekedés. Természetesen a huszita hagyomány él. Csak azt ne gondoljuk, hogy egy átlag cseh értelmiségi sokkal többet tud Jan Hus tanításairól, mint egy átlag magyar értelmiségi, aki látta vagy olvasta Németh László drámáját, netán szabad óráiban a reformátor Knižky o svatokupectví a jádro učení kfestanského (Könyvecskék a szimóniáról és a keresztény tanítás magva) című müvét lapozgatja. Viszont kétségtelen, hogy a Prágai Tavasz előjátékaként ismert 1967-es negyedik csehszlovák írókongresszuson, az egyik vezérszónok, az előbbiek során már idézett Karel Košík éppen Húsra hivatkozott, a zsinat kompromisszumát elutasító értelmiségre, a konstanzi zsinaton elmondott szavaival: „egy teológus azt mondotta nékem, hogy minden jól végződik, csak engedelmeskedjem a zsinatnak és hozzátette: ha a zsinat azt hirdeti, hogy egy szemed van, noha kettővel rendelkezel, akkor is az lenne a kötelességed, hogy elismerd, így van. Én pedig azt feleltem neki: már pedig, ha az egész világ ezt állítaná, én, a mostani eszemmel, nem tudnék engedelmeskedni ennek, lelkiismeretem sérelme nélkül...” Tehát élő hagyományról van szó, amely inkább csak lappang, mintsem napi nyilvánvalóság.

Az 1620-as fehér-hegyi csatavesztés valóban katasztrofális volt: az állami önállóságról vagy háromszáz évig gondolni sem lehetett, a vereség a cseh nemzetet kipusztulással fenyegette. Mint Mohács bennünket, magyarokat. Ugyanakkor soha semmikor nem mondja egy cseh, hogy „nekünk Fehér-hegy kell!”, mert csak egy