Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fried István: A sajáttá lett/tett „idegen” (Murányi Sándor Olivér Üres és teli című könyvének ürügyén)
80 KÖNYVRŐL KÖNYVRE páni befogadása új útra terelődjék, illetőleg a japán művelődés (az irodalom, a film, az animáció, de a virágkötészet is stb.) európai befogadásában ne az egzotikusnak, a különösnek, a távolinak kijáró(?) ámulat vagy rémület domináljon, hanem a művészetet megillető méltó értelmezés. A harcművészet európai elterjedéséhez termékenyen járultak hozzá azok a japán mesterek, akik tudásukat s a harcművészetekkel e- gyütt bölcseleti elgondolásukat közvetítették a figyelő tanítványoknak. Japán és Európa kapcsolattörténetében a Mester—Tanítvány viszony kölcsönössége és fölcserél- hetősége oldja azokat a feszültségeket, amelyek a saját és az idegen szembesülésekor (óhatatlanul?) jelentkeznek. Az összehasonlító irodalomtudományban érzékelhető kultúratudományi fordulat nem azzal az igénnyel lépett föl, hogy helyettesítse a nemzeti filológiákat, még azzal sem, hogy szuper-tudományként fogadtassa el magát. Éppen ellenkezőleg: a tu- dományköziség sokat emlegetett, ám kevéssé „gyakorolt” szempontjait is fölhasználva, a közvetítés lehetőségét továbbra sem adja föl, csakhogy nem kizárólag az irodalomközpontúságtól vezettetve, hanem hol szomorúan, hol beletörődéssel, hol minden új iránt érzett kíváncsisággal él az intermedialitás kínálta eszközökkel és módszerrel. A nyelvben és nyelv által létrehozott alkotások, legyenek azok a szépirodalom köréből valók vagy más területekre kalandozók, mindenképpen megérdemlik a kultúrában elfoglalt helyük, kontextusképző aktivitásuk, viszonyrendszerük elemzését. A különféleképpen megrajzolt idegenkonstrukciók integrálása egy sajátként funkcionáló rendszerbe, segíthet a saját karakterisztikumának jobb értésében, de segíthet a saját tágabb környezetének és közegének átvilágításában. Ezt szem előtt tartva szerény célkitűzésénél jóval érdekesebbnek és figyelemreméltóbbnak gondolom Murányi Sándor Olivér kötetét, mint annak igazolását, hogy az esszé felszabadító energiáját mozgósítva miként látható, olvasható össze közeli és távoli, meghitt és (főleg eleinte) idegen(nek tetsző). Ez az összeolvasás (az említett ajánlott könyvlista szerint szó szerint is érthető) a szerző által harcművészed esszének nevezett müfajteremtő célzattal bír, ám ezen messze túl bizonyítja, hogy az idegen értése/ismerése nem önmagunktól való eltávolodáshoz vezet; de nem járhat együtt az idegen tudatos félreolva- sásával, azaz azzal sem, hogy saját elképzeléseinket erőltetjük az idegenre. Az idegen is, a saját is megmarad pozíciójában, csakhogy e megmaradás nem megmerevedés, hanem nyitottság, befogadásra készség, világra tártság. A TANÍTVÁNY így karakte- rizálódik a könyvben: „Aki képes mást maga fölött elismerni anélkül, hogy ettől szol- galelküvé válna, az igazán önmaga urává válik.” S végül még egy mondás, amely akár summája lehetne a kötetnek, amelynek szép kiállításáról, Öllerer András illusztrációiról és Balázs Attila fotóiról ezúttal nem lehetett szó. „Mindannyian mások vagyunk, mégis van közös bennünk: az Út, amin járunk.” (Székelyudvarhely, 2007.) Fried István
