Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fried István: A sajáttá lett/tett „idegen” (Murányi Sándor Olivér Üres és teli című könyvének ürügyén)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 77 atya kötetei, a magyar irodalomban Weöres Sándor tolmácsolásában ismert Tao Te King, valamint japán mesterek, tanitók müvei. „A könyvek az emberi sokszínűség bizonyítékai” - állítja Murányi Sándor Olivér, s ezen keresztül a többféleképpen látás és értés mellett teszi le szavazatát. Másutt Máté evangéliumára, majd Assisi Szent Fe- rencre hivatkozik, hogy a karateedzések tanulságaival ötvözze: „A harcos alázattal segíti a gyakorlásban harcostársát. A karatéban saját testünket bocsátjuk társunk rendelkezésére, amikor megengedjük, hogy (...) ütéseket és rúgásokat gyakoroljon rajta. (...) A harc alázattal kezdődik, és alázattal végződik. Ne becsüld le ellenfeled, mert ő - akarja vagy sem - társad a megértés útján.” Merész asszociációval idézem ide Goethe Wilhelm Meister vándoréveinek ama passzusát, amelyben a Pedagógiai Provinciát írja le, a háromszoros tisztelet (ezt Tandori Dezső alázatnak fordította, jogosan) valójában a följebb idézett magatartással mutat hasonlóságot, s egyben cáfolata a harcművészet agresszív, támadó voltának (másutt olvasom a könyvben, az agresszivitás elhárítása, az emberben megbújó agresszivitás megszüntetése látszik célnak). A nem annyira vallási, mint inkább eszmetörténeti-irodalmi hagyományba állítással hangzik föl a másik szólam, amely a megkomponáltságot, a megformáltságot lényegi elemként tudatosítja a maga és az olvasó számára, s ezen keresztül nem a forma és a tartalom fölcserélhetőségéről, hanem komplementer voltáról árulkodik. Harmadik szólamként látszólag pihentető betétként a helyenként olvasható anekdotikus- „önéletrajzi” részletek volnának megnevezhetők. S bár „súlyuk”-ban, „filozófikum”- ukban nem vethetők egybe a távol-keleti bölcseleti áthallásokkal, a saját meg az idegen konfrontálása talán ezekben az epizódokban a leginkább látványos. Természetesnek vélhetjük, hogy a falusi-kisvárosi kívülálló számára egzotikusnak, furcsának, akár bolondosnak is tetszhet a gyermekifjú karatés ruhája és gyakorlatozása, az idegennel szemben érzett, indokolható csodálkozás, hitetlenkedés jelzi az áthidalhatat- lanságot a megszokott és a sosem látott - ha úgy tetszik -, az „egzotikus” között. Ezzel ellentétben vázolódik föl az ifjú útja a kalandkereséstől a megértésig, a sajáttá lett idegen önnön létezésébe integrálásáig. Azt nem volna helyes állítani, hogy egy töredékes nevelődési regény volna rekonstruálható a kötet fejezeteiből. S ennek nem az a legfőbb akadálya, hogy a közvetlenül „önéletrajzi”-anekdotikus elszórtan, epizodikusán, más jellegű passzusokba beillesztetten még egymás mellé gondolva sem ad sem teljes, sem részleges történetet. Az a személyiségszemlélet, amely a székelyudvarhelyi nevelésből és az olvasott könyvekből, az edzőteremben elsajátítot- takból meg az innen az önnevelésbe átvittből összegződik, nem követi, igaz, nem is tagadja a nevelési/nevelődési regények „sémá”-ját, ám semmiképpen nem emlékeztet (például) Hans Castorp történetére, de Wilhelm Meisterére sem. Éppen azért, mert a saját meg az idegen olyan jellegű találkozása/találkoztatása bomlik ki előttünk, amely ezeket az érintkezéseket egy mindenképpen hagyományos európai és egy európaivá adaptált távol-keleti gondolkodás, magatartásforma lehetséges konfliktusait is megélve, jelzésszerűen, humorba oltva mutatja be, s ezzel párhuzamosan, erőteljesebben meghúzva ennek a történésszálnak, gondolati útnak körvonalait, demonstrálja: miképpen lelhet egymásra, miként harmonizálható az, ami egymáshoz képest
