Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fried István: A sajáttá lett/tett „idegen” (Murányi Sándor Olivér Üres és teli című könyvének ürügyén)
75 KÖNYVRŐL KÖNYVRE A sajáttá lett/tett „idegen” (Murányi Sándor Olivér Üres és teli című könyvének ürügyén) „Mindig nyugtalanítóbb, mi történik egy emberben, mint a kérdés, mi történt az emberrel?” - hivatkozom Márai Sándorra, aki feltehetőleg sem az ún. lélektani regényt nem kívánta igazolni, sem a nevelödési regény ellen nem óhajtotta felemelni szavát. Egyszerűen — úgy gondolom - annak adott pusztán hangot, aminek valaha Kosztolányi Dezső, Tolsztoj müvét, az Ivan Iljics halálát olvasva, az egyes ember tragikus sorsát idézte föl, mivel halállal végződő életéről van szó, meg talán arról, hogy minden egyes emberrel újra — és elölről kezdődik a történet. Murányi Sándor Olivér más összefüggésben eképpen fogalmazza meg: „az üresből ered a teli, és a teli bele- áramlik az üresbe”. Azt azért ne feledjük: évtizedek teltek el Kosztolányinak és Márainak az euro-szubjektum elesettségéről, fenyegetettségéről, Rilkét is visszhangozva egyszeriségéről versbe, esszébe, szépprózába beleírt oknyomozása óta: a sokszor önmaga ellentétébe forduló világ újabb meg újabb esettanulmányokat kínált föl az erre vállalkozók számára. Minden érték átértékelődését Nietzsche tudatosította, s ez a folyamat azóta is tart, ennek hol előnyös, hol vészteljes vonatkozásai kerülnek az előtérbe. Az erre a folyamatra önmeghatározásának megfelelően egyre határozottabban reflektáló összehasonlitó irodalomtudomány részint elemzésének tárgyává, a tárgymegjelölés kulcsfogalmává tette az „idegen”-t emberközpontú vagy elvontab- ban művészeti jelentéslehetőségét megcélozva; részint az idegenkonstrukciókhoz képest, annak viszonyfogalmaként értelmezett sajátot igyekszik irodalmak, szerzőfunkciók, költői magatartások, kritikusi attitűdök, irányok és irányzatok komparatív bemutatásakor körülírni. S bár eddig a tárgytörténetnek meg a motívumtörténetnek, újabban az imagológiának volt-van fönntartva például a népképzetek alakulástörténete egy másik nép gondolkodási mechanizmusában és/vagy művészeti alkotásaiban (az irodalomban, a zenében, igen nagy véleményformáló hatással a filmben, egészen korán a képzőművészetben), az újabb, posztkoloniálisnak nevezett kutatásban jutott használható (persze, sosem egyértelmű) terminológiához a közeli saját és a távoli idegen egymáshoz viszonyulásának leírási, érzékeltetési módszertana. Ebben az összefüggésben például a romantikában (a magyarban is, gondoljunk Vörösmartyra, majd Jókaira) számottevő szerepet játszó „orientalizmus” újragondolása is szükségesnek mutatkozott. S jóllehet a magyar irodalom a századforduló művészetével összhangban igyekezett feldolgozott tárgyainak határait kiterjeszteni, inkább a különösség, az idegenség, a félelmet és borzadást keltő idegenség színre vitelének stratégiáját követte. Ha Lengyel Menyhért világsikerű Tájfun című színmüvére gondolunk, amely a sa
