Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
72 Aich Péter már összekuszálódott benne teljesen, már abban sem volt biztos, vajon nem hátrál-e mégis, valószínűnek tűnt ez nagyon. A távolba meredt elcsigázva, ahol Varga Marival viccelődött, vele mindig lehetett, ráadásul gusztusos lány volt, kerek idomokkal, de veszekedős egy kissé, öntörvényű irányváltozásokkal, a fene egye meg, de vonzó egyúttal, kibékülni mindig jó, villámlás után méz csöpög ilyenkor eső helyett, sebeket nyalogatni pedig ó, milyen édes. Amilyen bolondosnak, ugyanolyan szégyenlősnek bizonyult, mondhatni konzervatív lélek, még saját gondolatától is megijedt, mindezt nehezen lehetett egyeztetni, ő maga a legkevésbé volt képes erre, aminek következtében Varga Mari viselkedéséből bonyolult volt kitalálni, szeszélye az agyába kódolt formaságoknak, szíve bizonytalan hangjának, vagy idomai vágyának tulajdonít-e pillanatnyilag nagyobb fontosságot, így aztán az sem volt világos, a kötetlenség vagy kötöttség melyik stádiumában vannak, tehát csak voltak, felszínesen lényegében, vidáman és duzzogva fölváltva, emiatt a plafonon járt néha, le vagy ejtve, jelentette ki többször is Varga Marinak a mennyezet magaslatairól, hogy aztán habos karjaiba térjen vissza, bár akkor sem tudta, valójában mitévő legyen, s mire jó ez az egész, a tűz, vagy szikra legalább, érezte, hiányzik, holott az állhatatosság jelei nem hiányoztak, ám ez inkább kiszámíthatatlan mozdulataiban nyilvánult meg, minden egyéb körvonal bizonytalan volt, s egyre bizonytalanabb, hiába kereste a pontot az i-re, Varga Mariban nem volt meg, de még benne sem. Végül úgy széledtek szét, mint egy őrizetlen nyáj, észrevétlenül, maradt a gyorsan halványuló emlék, és a szikra hiánya, ama hajnalcsillag, amely üstökös formájában Molnár Mari képében jelent meg égboltján, egészen megvadult, amikor jóval később belebotlott, elvarázsolt királyfi lett, amikor lógó orrát az égre emelte, s váratlanul ott csillogott előtte, csak meg kellett fogni isten lábát, akkoriban ez úgy tűnt, az csak utóbb derült ki, hogy nem jól kapta el, mintha csak álom lett volna, amely majd messze elkíséri, de csak megbénította. Fészekrakó elképzelései akkor támadtak benne, persze kissé másként, föltehetően sasfészekre gondolt, valahol a sziklafalban, ahonnan, miután megpihent, szabadon fölszállhat az üstökös nyomába, csakhogy Molnár Mari mégsem volt üstökös, s az árokpart lett a vége, számyszegetten került oda, Molnár Mari és minden más nélkül, na és most itt van a tömegben, gondolatok helyett reklámok cikáznak körülötte szürkén és kifejezéstelenül, s az út deltájának talánya ijeszti, a végelszámolás, vajon melyik ágában lehet, ha ugyan már ott, s hol a kiút, vagy legalább bármilyen út, a tenger, hova lettek a vágyak, az utóbbi időben újraéledeztek, s ragaszkodott volna hozzájuk, kárpótlásként az elvesztegetett álmokért, bennük összegeződött minden, az utak kanyarjai, a gödrök, az árkok, a szelíd lejtők, a kapaszkodók s a pompás kilátások, csak éppen üresen és hangtalanul, elszabadult léggömb, tétován libeg a felhők felé, ki tudja, sorsa mi lesz, énekes halott, fölötte a köd, s a köd fölött... Némán követte szemével, vajon merre sodorja a szél, a tenger felé vagy a hegyek alá, mert a tenger egyre közelebb volt, ehhez nem fért semmi kétség, az utazásnak csakhamar vége, ez csak idő kérdése, persze bejöhet még néhány váratlan kanyar, fordulat, sőt, arra is volt már példa, hogy visszakanyarodott az út, azt sosem lehetett tudni, azt sem, merre és meddig, na de a köd, ez a sűrű, átláthatatlan köd, amely képtelen föloszlani, meg a szél járása, most mintha szélcsend volna ebben a némaságban, a magasban azonban a léggömb váratlan lökéssel a hegyek felé
