Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
70 Aich Péter bálta át a falon, utólag így próbálta beállítani mindig, s miután az első követ meglátta, amely feléje szállt, a másik elöl már el is kellett kapnia a fejét gyorsan, mert a kósza macskakő fejbe kólintotta volna, ez mindig meglepte, holott nemegyszer szórakozott így Szabó Mari, bármikor fogott egy marék követ, aztán csak szórta szanaszét, s nem is először találta volna el, miközben úgy tett, mintha egy tó mellett állna, és kacsázna. Az ilyen közjáték mindig elkeserítette, pedig megszokhatta volna már, de nem szokta meg, mindenek ellenére mindig váratlanul érték az alattomos támadások, ennek nyilván az volt az oka, hogy nem volt biztos benne, vajon valóban álnok hátbatámadásról van-e szó, vagy csupán excentrikus viselkedésről, nem egészen követhető játékosságról például, avagy gátlásos önvédelemről, fi gye lem föl keltés céljából esetleg. Ez lesz az, gondolta később, mert látványos ájuldozásokkal is próbálkozott Szabó Mari, ha képzelt nyilak szállnak felém, vagy azt hiszem legalább, az ilyen fejetlen ellentámadás bizonyulhat a legjobb védelemnek, igaz, okát ennek hiába kereste, ezért gyanította, hogy nincs is. Kő viszont volt, látta is, s ha már észrevette, hogy feléje száll, mégis jobb, ha félreáll, s másfelé orientálódik, gondolta később, bár az még nem tisztázódott benne világosan, hogy hova. Hátra például? Vagyis hát előre, ha háttal megy, azaz tulajdonképpen hátra, mert elöl mit látna? Valami rémlett ugyan, mintha mindig ugyanarról lett volna szó, amit még nem látott, csak elképzelt valószínűleg, de már nem hitt a káprázatok- ban, vagy álmokban, vagy mi volt az, talán nem is létezett, csak kitalálta. De ha visszanéz, esetleg van ott még valami, bár nem volt biztos benne, hol van az elöl és hol van a hátul, mert ha előre halad, mármint háttal, azaz hátra, de előre, mert végső soron valójában nem hátrált, az álmokból szerinte nem is szabadna kihátrálni, akkor mindez eléggé viszonylagossá válik. Míg ezen rágódott, önkéntelenül megint fordított egyet, ahogy ezt önmagában elnevezte, háttal haladni egy kissé előre, lazítani, pihenni, vagy felejteni a bántalmakat, a köveket, a titkos és zárt ajtókat, a kirekesztettséget, a esi Magtalan űrt, s a távolba meredni, a jobb hangulat miatt, fölidézni a káprázatokat, mert hátha, és átgondolni, kibogozni, hogyan alakulhatott ki mindez, s tévelygő tekintete Molnár Marin akadt meg. Egy kissé Mona Lisára emlékeztette, az a tétova mosolya, sosem tudta igazán, vajon egyetértést közvetít-c vagy bizonytalanságot, felemás cselekedetei is mindig megakadtak félúton, még a kezét sem emelte igazán föl, és hát az a mosoly, az is mindig határozatlan, mintha abbamaradt volna, mint aki nem tudja eldönteni, mit tegyen, igy kövesedéit meg, holott a szeme csillogott, kérdőn, talán épp az ő agytekervényeit kutatta, vajon komolyan gondolja-e, amit mond, pedig komolyan gondolta, először életében halálosan komolyan gondolta, most úgy tűnt, hogy utoljára is, akkoriban az rendkívül fölvillanyozta, körülzsongta Molnár Marit, bolond szitakötő, talán ez volt, ami Molnár Marit megtévesztette, a biztonságot kereste, vagyis talán inkább a bizonyosságot, igen, ez a pontosabb meghatározás, na de azok a kiszámíthatatlan irányváltozások, amit akkori meglepetésében, amiért komolyan gondolja, müveit, nem könnyítette meg Molnár Mari dolgát, ez így a távolból eléggé egyértelműnek tűnt, és hát kétkedett, kereste a választ a zűrzavaros jelek útvesztőjében, s amíg így körülzsongta, akarata ellenére kelepcébe került, légy a pók ölelésében, ekkor történt ugyanis, hogy Molnár Mari kitört az elvarázsolt burok alól, mintha az életéről volna szó, az életben maradásáról, pedig nyíl-
