Irodalmi Szemle, 2009

2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)

68

Aich Péter

rübbnek ígérkezett, ha netán van is ott valami, akkor biztosan nem látszik, azaz nincs is. Szabó Mari, a társa semmiképp, mert ha társa volna, őrá nézne, úgy általában, mondjuk, netán itt-ott mosolyogna is, rá figyelne, nem pedig valahova előre a láthatatlan bizonytalanba tekintene, ahol nem tudni, ki vagy mi van, mert ő biztosan nem ott volt, vagyis Szabó Mari nem ott látta, ahova nézett, mert hát fizikailag itt volt, tőle nem meszsze, elég lett volna kinyújtani a kezét, ha akarta volna, s amíg lehetett, mert aztán már ott volt az a fal, amelyet megkerülni kényszerültek; a bennfentesek, vagy hozzáértők, vagy kicsodák voltak, azt mondták, hogy már eleve, s immár egy örökkévalóságra, ki-ki a fal másik oldalán. Hülye vagy, biztatták a barátai, ha nem lát senki, mi több, látni nem is akar, nyugodtan lcsipuskázhatsz, oké, mondta, de hol marad a meghittség, u- gyan már, mondták, hol van az, ami sosem volt, és egyáltalán, miért fontos az neked, azt gyanította, csak ugratják, mert a bensőség, az a bizonytalan, nehezen meghatározható bizalom, hozzátartozik szerinte, igen, még az állatoknál is létezik, sőt a tárgyakkal is így vagyunk, az ember pedig nemcsak gondolatban, hanem — na de hagyjuk ezt, úgy látszik, nem divat ez most errefelé, és egyáltalán. Mégis azon kapta magát, hogy nézelődik, igaz, megromlott a szeme, a közeli dolgokat immár nem látja élesen, elmosódtak a tárgyak, mintha egy friss akvarellt kent volna el tenyerével; a távolba, igen a távolba tökéletesen látott, immár távcső nélkül is, pontosan kivehette a részleteket.

Akkor pillantotta meg Nagy Marit, utolsó szerelmét, vagy micsodáját, ez most kissé más színben jelent meg, a visszatekintés mégis módosítja némileg a képet, mentőangyalként libbent elébe annak idején, ölébe hajthatta fejét, hogy megnyugodjon, s elsírja aktuális fájdalmait, most már úgy tűnt neki, hogy túlzásba vitte, mert miután utolsó sóhaját is szélnek eresztette, fői kellett volna egyenesednie, hogy odébbálljon mindenképp, de nem állt félre, mert ott ragadt a pátyolgatásnál, mivel balgán úgy vélte, azt látja, amit látni akar, és ez a nyugtatópor immár mindhalálig védeni fogja.

Nagy Mari jó alakú karcsú fiatal nő volt, igaz, nem sokáig, mert aztán sürgősen meghízott, nyilván úgy tartotta, a révben ez így van rendjén, elég, ha szárnya alá veszi védencét, ezt elhízva amúgy is jobban megteheti, s onnan aztán úgysem lát semmit, minek is, elég, ha a szoknyáját lesi. Egy ideig jól érezte magát, s a szárnyak alatt fészket fabrikált magának, hogy pihenhessen, de azért egy rejtett ajtót is, hogy észrevétlenül kiosonhasson, ám csakhamar unalmas lett az egész, kimondottan halálra unta magát, s egyre gyakrabban kelt útra, hogy föl térképezze, merre tart, s honnan került ide, pátyol- gatni már nem kellett, más pedig nem lett, így aztán valamelyik titkos hadjárat után valahogy izé, szóval nem talált vissza, letért a jó útról, vádolta Nagy Mari, eltévedtem volna, tette föl magának a költői kérdést, s elmélázott ezen később, nem hiszem, adta meg magának a választ, sokkal inkább nem akarózott visszatalálni, s az a tünemény, amelyet sejteni vélt, ugyan mi lehet azzal, csak a képzelet játéka biztosan, most, hogy hátratekintett, semmi nosztalgiát nem érzett, még sajnálatot sem, az igazság az, hogy inkább hálás volt a sorsnak, amiért így „eltévedt”, azért gondolta később, az egész inkább villámhárító volt, hogy levezesse a fölgyülemlett feszültségeket, szükség van erre néha, de vajon miért ragadtatta el magát akkor, a forrásokról és vízválasztókról mégse kéne megfeledkezni, baj szokott lenni abból, szenvtelen ridegség például.

Megbotlott és jól megütötte magát. Úgy kell nekem, ítélkezett, mindig hátra bá-