Irodalmi Szemle, 2009

2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Kozsár Zsuzsanna: Menekülés (2) (Agyban, Liliom a csónakban, Titkok, Lancelot meghökken, Mint egy kutya, Leszámolás, Tiszta tó, A grál, Avalon)

Menekülés (2)

43

De most már teljesítette minden feladatát, visszamehet Camelotba, ezentúl majd őt élteti a nép, ha nem szeretetből, hát félelemből, egykutya.

Holnap az első dolga lesz az udvarba rendelni a környéken fellelhető összes szüzet, elég volt már a harcból, itt az ideje a szerelemnek.

Tiszta tó

„ E nyílt seb az, amely be nem heged. ”

És akkor Lancelot lerogyott a tó partján, sebéből szivárgott a vér, kis patakban csörgedezett a tűben, bele a tóba, a tiszta viz egyre zavarosabb lett, nem a feledés és gondtalanság tava volt már, hanem az emberi szenvedésé.

Viviane, a Tó Hölgye kiszállt a vízből, hogy segítségére siessen annak, aki a vérével beszennyezte az áttetsző, éltető vizet.

Lancelotot találta a fűbe rogyva, a szívének legkedvesebbet, akit mindig dédelgetett, akit magának követelt kora gyermekségétől, elszakítva őt az emlékeitől, a múltjától, Lancelotot, akit ő nevelt férfivá a tó rejtekében, Lancelotot, akit meg akart most kaparintani a halál.

Nem hagylak, hallod? Nem hagylak pusztulni. Velem kell jönnöd, belém kell kapaszkodnod, én vagyok az élet, az örök tó, a múlhatatlan és változó. Tartalak erősen, nem bánthat a halál, itt van még dolgod, velem, mellettem, nem indulhatsz el, nem engedlek.

Lancelot nem mozdult, nem hallotta Viviane gondolatait, nem volt már itt, nem volt még ott, a semmiben volt, a két világ között lebegett.

Viviane nézte, hogy sápad el az arca, hogy lesz egyre erőtlenebb a teste, hajszálgyökerei egymás után szakadnak el, nem köti a földhöz asszony, gyermek, barát, se szerelem, se kötelesség, se feladat, se kalandvágy, csak távolodik.

Nem engedlek, hallod? Szükségem van rád, szükséged van rám, itt kell még maradnod, ebben a világban. A halál a te utolsó szeretőd lesz, ő várhat még, én visz- szarántlak az örvényből, és tartalak erősen, mert veled osztottam meg titkaimat, hozzám tartozol, és én hozzád.

Viviane tündér volt: kiváltságos. Hatalmában állt egy embert visszahozni az enyészetből. Egyetlenegyet.

Lehajolt hát, és életet csókolt Lancelotba.

Lancelot kábán nyitotta ki a szemét, tétován nézett körül, nem emlékezett a halálra, a sebre sem.- Viviane! - kiáltotta. - Mit keresek én itt, a tavadnál, melyet odahagytam már, melyet száműztem az emlékek közé, hogy kerültem vissza ide, tehozzád?- A halál elől menekültél ide - suttogta Viviane erőtlenül, mert most vált halandóvá. Sebezhetővé, gyengévé, gyámoltalanná.- Most már... most már itt kell maradnom melletted? Hogy ne találhasson rám a halál?