Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Fábry Zoltán: Kazinczy elkötelezettségében
Kazinczy elkötelezettségében II És mégis megtörténhetett, hogy tájainkon nyelvünk egyszerűen tagadásba vétetett, kihágási objektum lett, bűn. Emlékezzünk csak vissza 1945 utáni életünk első éveire! Azt hittük, minden elveszett, de nyelvet rendeleti úton nem lehet felszámolni. (...) Nem veszett el az a nép és kultúra, ahol a munkás nyelvőrző és nyelvpallérozó lehet! A szlovákiai magyar kultúra sorsa az értelmiség és középosztály megcsappanásával a magyar dolgozó kezébe van letéve. És ez jól van így! A nyelvmegtartó a magyar tájakon mindig a dolgozó nép volt. Amikor az arisztokrácia megvetette és elfeledte nyelvét, és a nemesség a latin nyelv kiváltsága mögé húzódott, a pórtömegben élt a magyar nyelv mint megszakíthatatlan folytonosság. Kazinczyék nyelvpallérozása pontosan összeesik a jobbágyfelszabadítással. A népszabadság biztosítására alapozták meg a nyelv nagyobb, pallérozottabb jövőjét. Most a kassai munkás megható és fölemelő esete bizonyítja, hogy a nép tegnap és ma nemcsak tömeghordozója a nyelvnek, de őrzője és megtartója, tudatos védője és továbbadója. Mától kezdve övé a nálunk elárvult tiszt: ő a számon tartó és számon kérő! Szlovenszkón, magyar dolgozó, halljad és add tovább az üzenetet: nyelvével, nyelvében, nyelvének él a nemzet; emberségének legfőbb eszköze és hordozója a nyelv, a szó, az ige, a gondolat. Légy nyelved makacs hűségese, szerelmese, őrzője és megtartója. Senki más itt ezen a tájon helyetted a munkát el nem végezheti: tiszted ez mától, a legnehezebb, de a legszebb is. A szlovenszkói magyar szóért, az emberi hang tisztaságáért te vagy a felelős! Munkás, paraszt, nép fia: kezedben, nyelveden a magyar szó jövője, a magyar emberség lehetősége. A szlovenszkói vox humanának mától kezdve nemcsak visszhangja vagy, de hordozója, folyamatossága. A sorsnak nem szabad megszakadnia, a láncnak nem szabad elszakadnia. Add tovább! (...) „Erős várunk nékünk a nyelv!” Erős lett, mert Kazinczyk építették. Tervet készítettek, alapoztak, téglát téglára raktak, falakat húztak és tetőt boltoztak: várat építettek, időállót, maradandót, erőset. Lakjuk-e, erősítjük-e, védjük-e? Lakói és őrei vagyunk-e tényleg? A nyelvet mindennapja élteti, biztosítja és fejleszti. A hétköznapok valóságán múlik minden, a hétköznapok szürke hősein, e legfőbb realitáson és biztosítékon. „Nyelvében él a nemzet”: ez nemcsak létparancsunk, de történelmi elkötelezettségünk, vizsgáztató erkölcsünk. Kazinczynak tartozunk vele, aki - Kölcseyhez írott levelében — először mondotta és tudatosította: „Rajtunk áll, barátaim, hogy héroszai legyünk a nyelvnek.” Amikor ma itt és most a múlt nagy magyar nyelvhéroszát köszöntőm, a hétköznapok hőseit is magamhoz ölelem. A főtől a tagokig mindent és mindenkit: az egészet, az egységet. Mert kevesen vagyunk, és oldott kévét kell összetartanunk. A nyelv az üdvösségünk és megtartónk, de lehet kárhozatunk és elmarasztalónk is. Lehetünk hűségesei és lehetünk hűtlenjei, árulói. Választhatunk: sorsunkért igazában csak magunk felelünk. Minden nyelvnek olyan a sorsa, amilyet megérdemel! (Fóibry Zoltán: Vigyázó szemmel. Po., 1971.)