Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - POMOGÁTS BÉLA 75 ÉVES - Szitár Katalin: Az éber lét útján a vershez (tanulmány)
52 TANULMÁNY Szitár Katalin Az éber lét útján a vershez (A Levél a hitveshez című konferencián elhangzott előadás - szerkesztett változat) Radnóti költői nyelvét a 20. századnak ugyanaz a botránya formálta vagy inkább kényszerítette ki, mint például Pilinszkyét. De amit Pilinszky a filozófiai reflexió szférájában tudott végiggondolni, s ami őt egyféle hermetikus költői nyelv kidolgozásához vezette, azt Radnóti egzisztenciális tapasztalatként élte meg, s egy már kész költői nyelvet kellett mintegy szembesítenie a háború élethelyzetével, pontosabban a világnak és az emberi létmódnak azzal a gyökeres megváltozásával, amelyet a háború kiváltott. Az a költői nyelv, amelyet Radnóti a Bori notesz verseiben létrehozott, a notesz címzettje, Ortutay Gyula szerint „József Attila verseivel együtt a modem világlíra legjelentősebb alkotása”.1 Igaz, Radnóti - a versbeszéd és az intonáció sajátosságait tekintve - inkább mondható Babits (és talán Tóth Árpád) folytatójának, míg József Attila lényegében szakított a babitsi nyelvezettel. A Bori notesz keletkezési évét figyelembe véve Radnótit „megkésett modemnek” nevezhetnénk, mindenesetre egy olyan költői nyelvi paradigma folytatójának, kiteljesítőjének, amely az esztéta modernség szubjektivitás-fogalmához (vagy élményéhez) áll közel. A versszöveg szervező elveiről alkotott elgondolása, illetve szövegalkotó gyakorlata - hagyományvilágát tekintve - kétgyökerünek mondható: egyfelől közismerten a francia avantgárd költészetre épít, másfelől pedig Berzsenyi az a magyar előd, akinek költészetéhez Radnóti a legszorosabb szálakkal kötődik.2 Az avantgárddal beoltott magyar klasszikus-romantikus hagyományból eredő versnyelv önmagában is különleges kettősséget képvisel. A munkaszolgálat megélése nem kényszerített ki radikális átalakulást, inkább megerősödni, letisztulni látszik ez a nyelv. A Bori notesz versszövegeinek problémája éppen az, hogyan lehet (egyáltalán lehet-e) rávinni ezt az alapvetően „klasszikus” nyelvet egy olyan tapasztalatra, amely legalábbis megkérdőjelezi, de még inkább érvényteleníti a modern individualitásról alkotott elképzeléseket, valamint e nyelvi individualitás megjelenítésének a módjait.3 Az utolsó Radnóti-versek nyelvi világát leginkább úgy szokás értelmezni, mint az létező jelenségvilággal szembeni ellenállást - a nyelv tehát „erős”, melyhez képest még a világ brutalitása is „gyenge”. Nem állíthatjuk ugyanakkor, hogy
