Irodalmi Szemle, 2009

2009/11 - Juhász Ferenc: Kristály-súly szívverésű ember-világítótorony? (vers)

2

Juhász Ferenc

csak csontvázat talál, kopasz csont-torony-gótikát, leesett alsó-állkapcsú, üres szemgödrü, tátott koponyát, fogsoros csontbuborék-ásítást, szőrtelen hártyagömb-szavakat.

A múlt héten találkoztam veled.

Nem, nem veled, de feleségeddel: Fifivel,

egy élelmiszerboltban, találkoztam az asszonyöreg-kicsivel,

bottal botorkált, félig vakon,

mint az ősz, mosolytalan mégis-bizalom.

Azt mondta: „Feri, még mindig bánt, hogy talán

meg tudtam volna menteni Miklóst. Hiszen ha élve nézne rám,

maguk biztos jó barátok lennének Miklóssal.”

S én megcsókoltam őt: a vaksi, öreg tántorgó kicsi nőt.

Behavaztam pislogás-sziromözönnel, az őszi lombhullás-riadóval. Mint a fehér gyászt, télen marékkai szórt konyhasóval.

Fölgyújtottam öreg szép szóval.

S égtünk aztán mindketten,

mint fölgyújtott avarkazlak a temetőkertben.

Szívembe tettelek, szívembe teszlek.

Azért tegezlek.

Minden verseskönyved ott szorong kamaszkorom óta könyvespolcomon.

Egy antikvárium raktárából vettem őket a Múzeum-kőrúton,

s te forogsz bennem, mint a cigány hajtotta talicskás köszörű-korong,

s szikra-köpése,

meg a késéi édes szenvedése,

szétárad véremben, kilő szememből, villámokként ugrál arcomon. Hisz alig élt, amíg élt a világítótorony sötétség-kaszabolás, hisz te sem voltál más: elevenen járkáló halálraítélt!

Pedig voltak, akik kinevettek.

Barátaid barátaim lettek,

akik elhittek, gyűlöltek, rád nevettek, szerettek: te Halál-halász,

Élet-kalász,

Aldozat-Aranyserleg,

akinek kehely-öblébe epét kevertek.

Üvegharang, akit vak kézzel a megalázás-sziklához vertek!