Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - TALLÓZÓ - Kulcsár-Szabó Zoltán: Történetek a határvidékről (laudáció)
TALLÓZÓ amelyet ők maguk turisztikai kiruccanások révén, de méginkább a szálló ablakából nyomon követett, nehezen értelmezhető eseménysorok látványaként tapasztalnak meg. Ezekhez a különös némajátékokhoz egy később egyszerű konyhai lámpaburának bizonyuló kristálygömb szolgáltatja a „Hangot”, amely voltaképpen mindig másvalakinek a hangja, hiszen itt nem a turisták mesélnek egymásnak, hanem különféle praktikák segítségével újra és újra előcsalogatják a történeteket (és az azokat felszolgáló Hangot vagy hangokat) az ismétlődő szeánszokon. Hogy ez a kerettörténet mit tesz hozzá a novellákhoz, nem egészen magától értetődő. Egyfelől egyértelművé teszi a „magyar” jelzőt a mű címében, hiszen mindaz, ami a történeteket szükségessé teszi a múltból idemenekült iíjak számára, gyanúsan emlékeztet a mai magyar realitásra, Bánki Éva novelláiban azonban mégsem az olyasfajta anakronisztikus vagy naiv aktualizálás a meghatározó elem, amelyet (az egyik történet nyitányában mintha felbukkanó) Borges Pierre Ménard-ja a Wall Streetre áthelyezett Don Quijote példájában a történelmen való felülkerekedés némiképp naiv útjaként bélyegzett meg. Bár a Magyar Dekameron történetei bőven élnek az ilyesfajta anakronizmusok eszközeivel, mégis sokkal inkább a „Határvidéknek” a történelme az, ami a történetek hallgatóit újabb és újabb kihívásokkal szembesíti - legalább olyan csapongó vagy kaotikus formában, amilyennek a Körszállóból megpillantott valóság mutatkozik. Az elbeszélések nagyobb része valamilyen módon a (magyar) történelem és fikció „Határvidékeit” járja be. Ez a sajátos, hely nélküli hely, a határ, amely - ott „Határsáv” néven - a szerző első, nagy sikert aratott regényének, az Esővárosnak is meghatározó kronotoposza volt, a legkülönfélébb formákban meghatározza a Magyar Dekameron történeteit: a nyíltabban magyar történelmi vonatkozású novellák fontos színhelyei rendre egykor Magyarországhoz tartozó, ma már határon túli vagy határ menti vidékek, az olvasó számtalan határátlépést követhet nyomon Kari May vagy éppen a „paraszti származású régész” és jezsuita antropológus Tóth Imre történetében, az emlékezetes női hősök kalandjaiban, de ugyanígy magában az olvasás folyamatában is, ahol időről időre beazonosíthatónak vélt történelmi eseményeket vagy alakokat kell el- vagy visszakí- sémie a fikció világából, vagy éppen ismert hősöket vagy történeteket láthat viszont olyan, „történelemalatti” megvilágításban, amelyet mellékszereplők, a kis történelem névtelen tanúi, illetve a történelemformáló férfiak asszonyai szolgáltatnak - Szapolyai János özvegye pl., aki egy idők sokaságát egyesítő jelenetben egy tüntetés zűrzavarába kerül vagy egy - többé-kevésbé beazonosítható történeti referenciával rendelkező - bácskai forradalmár felesége. (Itt jegyzendő meg, hogy egy alaposabb méltatás aligha kerülhetné el a novellák nőképének kérdését: a kötet több darabja is azt sugallja, mintha a kötet víziói az alternatív vagy fiktív történelemről nem lennének teljesen függetlenek attól, hogy az eseményeket női tanúk adják elő, akik legtöbb esetben különféle fortélyokkal vágják magukat keresztül, több-kevesebb sikerrel, egy rendre irracionálisnak mutatkozó világon. Bánki Éva nőalakjait nehéz volna a hazai próza új keletű feminista vonulatában elhelyezni, ettől függetlenül azonban igencsak relevánsak lehetnek a női elbeszélés mibenlétét faggató kritika számára). Mind a történelmi vonatkozású, mind a sejthetően önéletrajzi jellegű vagy a leginkább mesei elemekből építkező novellákról elmondható, hogy a fikció itt nem annyi
