Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Duba Gyula: A Büdösvíz patkánya (Regényrészlet)
A Büdösvíz patkánya ez volt, Két kicsi hód, az amerikai őserdőben éltek egy nagy folyó mentén, éles fogaikkal fákat döntöttek ki és házat - hódlakot - építettek maguknak. Érdekes világuk elámítottá Emit, hetekig a történet varázsában élt. Elképzelte magában az óriási folyót és hatalmas erdőt, az őserdőt, milyen titokzatos a neve is, van benne valami borzongató, s házukban a két kicsi hódot, ahogy nyugodtan élnek, jó volt rájuk gondolni, mintha nagyon szép, csodálatos messzi világgal találkozna! Érthető módon hozzájuk társította a hódpatkány képét, melyet keres, nagyapjától tudja, hogy itt a Büdösvízben talán még lehet belőlük, mert egykor voltak a vizekben, ez egészen biztos, Öregattya is a nagyapjától tudja, a régiektől, akik még más életet éltek, biztosan ők is az elődeiktől tudtak sok olyan dolgot, amit azóta talán már senki nem tudhat és kántáló vénasszonyok énekelnek felőlük néha a jajongó balladáikban... Emi a hódpatkányt is ilyen régi dolgokkal vetette egybe, érezte bizonytalanságukat, kérdéses voltukat, mégis biztos volt benne, hogy léteznek, kell, hogy legyenek, semmi nem tűnhet el nyomtalanul, a két hódról szóló könyv is arról győzte meg, hogy keresnie kell őket, a nevük hasonlósága okán úgy vélte, talán azonosak vagy közeliek lehetnek, az amerikai hódot Gyarmaton hódpatkánynak hívják, a régiek tehetnek róla, akik egykor így nevezték el, övék a felelősség. A felnőttek dolgaiban tanácstalan Emi, talán nem is érdekli nagyon a felnőttek világa, képzeletbeli valósága világában él, s amikor kérdez valamit a nagyoktól, nem a dolgok igazi mivoltára vonatkozik, hanem a lényegükre alig ügyelve arra irányul, mi bennük a szép, mi okoz jó érzést, inkább a látszatot, a külsőt érinti, amit aztán a képzeletével tovább gondolhat, tökéletesíthet és kiszínezhet, míg végül olyan széppé tette, hogy mindig jó érzéssel gondolhatott rá... Az ösztöneiben élt, hogy jó gondolkodni, érdekes és hasznos a dolgok felett töprengeni, de még nem tudatosult a lelkében, hogy ez kettősséget jelenthet, mint ahogy most is, mást tesz, mint amire gondol, érzékei a hódpatkányt keresik, míg agya a két kis amerikai hóddal foglalkozik, mintha az emberben kettősség élne, semmi ilyet még nem sejt Emi. Mégis így viselkedik s ebből néha furcsa, már-már kínos, szinte szégyellni való élmények következhetnek.- Erre csavarogsz... nem félsz egyedül, Emi? A hang mögötte szólt, Mészáros úr a háta mögött állt plumpnadrágban és mellényben, feltúrt ingujakkal, arcát széles karimájú kalap árnyékolta. Puskája a vállán lóg. Emi korábban már gondolt Mészáros úrra, mégis megijedt, a hang váratlanul érte, de nem vallotta be maga előtt sem, amilyen kicsi, apró termetű gyereknek is, olyan bátornak mutatta magát.-Jó napot, Mészáros úr... kitől félnék... nem félek én...!- Csak ne hősködj... - mosolyog a vadász -, tudod, hogyan mondják, jobb félni, mint megijedni...! Ne hősködj... hallod! Nézték egymást. A férfi nyugodt jóindulattal inkább, mint érdeklődve, ahogy felnőttek nézik az apró gyereket, Emi annál nagyobb bámulattal. Vágyakozva bámulja a vadász vállán lógó puskát. Mészáros úrnak nem kétcsövű, kakasos tizenhatosa van, mint a falusi vadászoknak, Emi apjának meg Bori sógor bácsinak is, ha
